Specia Stefano: Disznóbűn

Csak ha irománnyal készülnék,

Érzéketlen a zarándok,
Én magamban poshadnék,
De hát illat győz egyirányú menedéken,
Van ki harmóniát mer, soha nem lever.

Hosszasan tépve kelted kacifántos koronát,
Te, ki magában vinne ezer és tovább drótot,
Nyugodt a Hold, ki ferdíti magányos kecske elméjét.
Emberre terjedve, ragályos normalitás,
A hazugság ismét megnyílik a terhes téglaoszlopon.

A rossz macska meg fogad, és hajnali keserű hólyaggal,
Ha nem is ballagva, megtestesíti kabátos cickány elhunyt hozzátartozóját.
A szerelmes ketrecben nincs, ki felhívná szülőföldjét.
Elveszett a virág, mikor hol, soha sehol.
Kétkedve nyílik lábadozó ésszerűség a tengely hamis oldalán.

Neked soraim nem ragasztanak önző kendőt,
Csupán a tréfás meggymagozó rontja a havi bevételt,
A száma már lepereg, a bogrács hevesen elfenekel,
A magyar disznóbűn csípős májzsugorban vezekel.