Már nem zokog, bőg a szél,
Eszméletlenül fekszik ez este,
Kinyitja kék szemét az ég,
És vörösen bámul két szem a tükörbe,
Ócska nők, ócska álmaikkal
Bámulják lefüggönyözött sötétben a tévét,
S szabadjára engedem a befogott állatokat,
Hadd tépjék szét mind az álom képét,
Szakadjon szét, gyúljon haragra a mámor,
S vezessen őrjöngő hadjáratokat,
Hogy mind, mind, kik e földbe dugták fejüket egykor,
Szórják vissza magukra az átkokat,
Söpörje végig a horizontot a tisztító szél,
Fújjon bele minden hazug sarokba, sorokba,
Tornádó roppantsa a semmitmondót ketté,
Villám csapjon minden felesleges mondatba,
De nem fog. Marad a fekete magány,
Ami mindig ott a legsötétebb,
Ahol meggyújtod az összes gyertyád -
Ahol okosnak tűnsz, de semmit nem értesz.
Eszméletlenül fekszik ez este,
Kinyitja kék szemét az ég,
És vörösen bámul két szem a tükörbe,
Ócska nők, ócska álmaikkal
Bámulják lefüggönyözött sötétben a tévét,
S szabadjára engedem a befogott állatokat,
Hadd tépjék szét mind az álom képét,
Szakadjon szét, gyúljon haragra a mámor,
S vezessen őrjöngő hadjáratokat,
Hogy mind, mind, kik e földbe dugták fejüket egykor,
Szórják vissza magukra az átkokat,
Söpörje végig a horizontot a tisztító szél,
Fújjon bele minden hazug sarokba, sorokba,
Tornádó roppantsa a semmitmondót ketté,
Villám csapjon minden felesleges mondatba,
De nem fog. Marad a fekete magány,
Ami mindig ott a legsötétebb,
Ahol meggyújtod az összes gyertyád -
Ahol okosnak tűnsz, de semmit nem értesz.
