Lőrincz Kitti: Én, mint idill

Már a béke csendje engedi feledtetni velünk a sírig tartó üvöltéseket,
Már csak a törött borospoháron csendül a kislány zokogó hangja.
Gyalázatossá vált, pedig az elhatározás, hogy ki lesz csak rajta múlott,
S most mégis a lélek zajtalan falai között a lányt csak a magány marja.

Történetet mesélnek a hegek a karján, mit ellenségeitől szerzett,
Vagy a múlt korosodó vágyai hagytak meg csak neki.
Még élesen él a képzeletében, az a pár fura alak az útról,
Mert elfelejti, hogy ilyenkor lelkét az ereklyékkel milyen veszélynek teszi ki.

Az-az ifjú, ki egykor benne élt vajon még mindig öntelt lenne a lánnyal,
Még mindig azon a földes úton indult volna, mint azon a bizonyos este?
Az idő darabokra tépte a gyermeki szívét egy pillanat alatt,
S az álmait nem mondhatta el, csak egy öreg tölgy testébe véste.

Már a béke csendje engedi feledtetni velünk a sírig tartó üvöltéseket,
Már csak a törött borospoháron csendül a kislány zokogó hangja.
A végzeté lett mindörökre fáradt, nehéz könnyekkel teli lelke,
S szívében a múlt után maradt űrt szégyen, bánat és harag lakja.