A pont ahonnan – árnyék még – kikelt
és nappal égtáj és éjjel világít
az első korty tüdőre itt: ehelyt
az éltetőből, és csak szusszanásnyit,
és visszafejted a Szejkét, Csicsert,
és Archimédész lejtős mondatáig
visszafejted, mert felejted s felejt.
A vérben száguld. Pont. De mint a gránit –
EGYIPTOMBÓL NINCS VISSZAÚT
Udvarhelyt született. Pék volt a nagyapja. Kenyérhaj
lopta szemébe a színt. Vitte a feldarabolt
ország-roncsokon át anyjának az apja szekérrel –
székelyek élte vidék őszi porába vegyült
tészta, kemencerakás, botolatlan a gallyak
halma az udvarokon, sárban a tengericső,
vitte a lőporszag jelenéből, a múlt a jövőt, mind
messzebb távolodott otthoni füst, vajudón
régihez új utakat görcsölt a halálhoz a korszak,
kertek s aknavetők néma határvonalán
int, koros örmény, még a hegyek friss vert-kenyerének,
s ólomketreceket, ónos esőt szül az ég,
küld sors-áramokat különítve övét az enyémtől,
négykerekű bölcsőt rángat ijedten a ló –
Hány József, hány Mária vág kisdeddel az útnak?
Hány, aki megmenekült? Nincs az a mély feledés,
mérve gödörrel bár vagy az üdvözülés magasával,
hogy betemethetné visszafelé nyomukat.
A KRÁTER EGÉN
Tűlevelű percek suhogása fogadja a megtért,
nyűtt hazaszállót. Élt lelke sivár lomokon,
képek zagyva kevercsén, kazlain alkonyi cséplés
hangjainak. Csupa nyers, tétova várakozás
most, hogy a tér tömegén lendült át: rongyba-csavart lét
gőzétől szabadult orra hiába feszül –
Nem támad rikitó, harsány kupacával a bomlás,
s nincs születőben a kés áldozatért, sem a füst
nem kíséri (parányok üres buzgalma) idáig.
Erdély földutain szégyene csillapodik.
Mint a kerék- s patavert por a pünkösd ünnepe múltán
alkonyi színt ülepít, nyelveket és röpülést.
Húrrá vékonyodó gyökerét kifeszíti a pannon
nyárfaderékig, akár ajzana íj-ideget.
Éneke otthonosabb ott, merre a szőke, a barna
víz hagy zöld nyomokat. Délre törő folyamok
zsoltárába vegyült szava, fészke-hagyó hegyi hellén
torkából kiszökő szíve a kráter egén
lüktet, s kérleli tűlevelű perc hajladozását:
„Mondd nevedet, Gyönyörű! Várd be tekintetemet!”
Tér soha, eddig idő ér csak, csupaszítva a trachit
kúpjait, áfonya-méz íze ragadja meg úgy,
hogy csőrébe madár veszi, s oldalazó suhanással
röpteti csillagokig földre-talált mosolyát.
0 Megjegyzések