Aradon született, 1886. április 14-én.
Debrecenben nőtt fel, apja, Tóth András szobrász volt. 1905-től
magyar-német szakos hallgató a budapesti egyetemen. Verseit debreceni
lapokon kívül A Hét, a Vasárnapi Újság, 1908-tól a
Nyugat is közölte.
1909-ben anyagi gondok miatt abbahagyta tanulmányait,
visszament Debrecenbe, helyi lapok munkatársa lett. Tüdőbaját
hegyvidéken próbálta gyógyítani.
1913-ban Budapesten keresett megélhetést, 1917-től az Esztendő
segédszerkesztője. Hatvany Lajos támogatásával szanatóriumokban
keresett gyógyulást; megnősült. 1918-ben a Vörösmarty Akadémia titkára,
1921-ben Az Est munka társa lett.
1928. november 7-én halt meg Budapesten. Tüdőbaja okozta korai halálát.
A Nyugat önértékelése szerint Ady után a második
legjelentősebb költő. Ezt az értékelést ma már túlzónak tarthatjuk, és
inkább jelentős, de nem meghatározó érvényű költői pályáról
beszélhetünk. Ennek oka pedig költői világképének rendkívüli
homogenitása, egysíkúsága. Munkásságának filozófiai hátterében
Schopenhauer áll, az ember kielégíthetetlen vágyaival, a fölfokozott
magány-érzettel, a tétovasággal és melankóliával. Mindez 1918-ig mint
korjelenség, korélmény, némiképp kordivat jelentkezik. 1919 elején a
történelmi események hatására rövid időre a nietzschei életöröm váltja
fel, hogy aztán haláláig tartó nagy költői korszakában saját létélménnyé
dolgozza át a lemondás és fájdalom schopenhaueri gondolatát. A
világképnek megfelelően a meghatározó műfaj az elégia. A hangnem, a
hangfekvés pedig a borongásé.
Kevés magyar költő karakterizálható olyan jellegzetes szókinccsel,
mint Tóth Árpád: bús, lomha, méla, beteg. Stílusára a szecesszióval
rokonított impresszionizmus a jellemző; a világ állóképekben való
megragadásának igénye. Kedvenc stíluseszköze pedig a szinesztézia, mely a
világ teljes hangulati és érzéki felfogásának igényéből fakad.
Verselése gazdag, tudatos; sajátos versformája a 7/6 vagy 6/7 osztású
jambikus sorok, a nibelungizált alexandrin, vagy kortársi elnevezéssel
Tóth Árpád vers.
Korai költészetének reprezentatív darabja a Meddő órán. Az
elégikus dalforma hatásos módon közvetíti a szecesszió emberképének
egyik vonását, a személyiség izoláltságát, magára maradottságát.
Szembefordult az első világháború emberpusztításával; erősödött békevágya (Elégia egy elesett ifjú emlékére; Katonasír, Óda az ifjú Caesarhoz); olykor végletesen tragikus mellékhangokat is megütött. A háború élménye ihlette az Elégia egy rekettyebokorhoz 1917 című versét, mely Petőfi Szeptember végén című költeménye mellett a magyar líra leghíresebb elégiája. „A
vers egyetlen alapképre épül. A rekettyevirág olyan, mint egy kis hajó:
ebből az apró hasonlatból, ami alig is hasonlat, inkább csak költőkhöz
illően szabatos természet megfigyelés, ebből fejlődik az emberiség új
özönvizének látomása, az emberhajók katasztrófája, a hajókép millió
változata. Tóth Árpád általában mozaikosan szerkeszt; egy-egy kép
érvényét ritkán terjeszti túl egy versszakon; ez a vers kivételes az ő
költői művében.” (Nemes Nagy Ágnes) A vers homogén képi világát
tehát a hajókép adja. Az Alkaiosztól Horatiuson át az európai lírai
köztudatba bekerülő toposzt több szinten építi be versébe Tóth Árpád. Az
eszmélkedés folyamatát a rekettyebokor hajó alakú virágának látványa
indítja el. Innen vált át az ember sorsára, ahol is a sajka a célba érés
reménye nélkül formálódó, alakuló, a környezetnek kiszolgáltatott
egyéni sorsot jelképezi. A harmadik szint az emberiség szintje, mely a
modern vízözön, azaz a háború viharában hánykódik. A vers zárlata
tudatosan idézi Vörösmarty Előszó című versének befejezését. A
természet harmóniája, a világ rendje csak egy ember nélküli világban
képzelhető el. A schilleri elégia-felfogás terminusait használva az
ideál a természet örök nyugalma, a reál az ember által megbontott
harmónia. Verselése nibelungizált alexandrin, melyben a hosszú sorok a
gondolatfolyam áradását tükrözik, a metszet a meditáció állandó
újrakezdését, a folyamat belső drámaiságát, a lírai én belső vívódását
fejezi ki.
Néha megjelenik a klasszikus retorikus hangvétel (Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz; Arany János ünnepére; Szent nyomorék, riadj!). Fájdalmas nemzetféltése is megszólal (Aquincumi kocsmában, Fénylő búzaföldek között).
1919-ben két vers jelzi kedélyállapotának, világlátásának hirtelen változását. A Március ősi költői toposszal hirdeti a nietzschei életörömöt és a társadalmi változás reményét. Az új isten
gondolati hátterében szintén az önmagát meghaladni képes ember
nietzschei eszméje áll, ehhez társul a társadalmi megújulás igénye,
melyet az oroszországi eseményekhez és forradalomhoz köt.
A kiteljesedett költői pálya jellegzetes darabja a Körúti hajnal
1923. A napszakváltás ősi metaforikáját használva szól a hétköznapi
világ szépségéről és csodájáról, a színesedő és hangosodó nagyváros
hajnali látványáról. Az ötödik versszak elégikus színezetet ad az
életörömöt hirdető versnek; a mindennapok robotja, a valóság elfeledteti
velünk a létezés szépségét. Az első négy versszak felfokozott
hangulatát a szinesztéziák gazdagsága is érzékelteti. „Tóth Árpád a Körúti hajnalban
a múló pillanatok hatását a jelenségek tovatűnő eleven voltában ragadja
meg. Harmonikus egységet teremt a külső világ ábrázolása és az ember
legbensőségesebb érzéseinek kifejezése között. ábrázolásának
középpontjában az ember áll, aki átéli a nagyváros ébredésének élményét.
Az utolsó versszakban még nagyobb távlatot kap a költemény. A költői
világkép fejeződik ki benne. Kora jelenét tagadja meg, a józan robot
világát, amely vakká teszi az embert és amelyben csak pillanatokra
villan fel egy teljesebb, emberhez méltóbb és szebb élet hajnali
ragyogása.” (Vargha Kálmán)
Az Esti sugárkoszorú 1923 a Nyugat első nemzedéke
által újra népszerűvé tett hitvesi költészet szép példája. A
panteisztikus látomás és az érzés egyszerűsége közti ellentét adja a
vers feszültségét. „Ez a nagy líra: földről emelve, égre
villantva, földre zuhanva, perc és örökkévalóság között kimondani a
legtöbbet, amit ember embernek mondhat, a legegyszerűbbet, amit
férfiember asszonyembernek mondhat: jó élni, mert szeretlek. Ezt zengik
ki a nyolcsoros, telt, nagy strófák, ez zeng a zárt verslejtésben, ezt
csendítik meg a telt, dús rímek.” (Bóka László)
A Lélektől lélekig 1923 klasszikus meditációs helyzetből
kiindulva szól az emberek közötti elidegenedésről, izoláltságról,
kommunikációképtelenségről.
A Jó éjszakát! 1924 című versben a költőnek a költészettel
kapcsolatos kötelező kérdését teszi fel Tóth Árpád: van-e haszna,
értelme a lírának, a művészetnek? A haszonelvű világ tülekedésében
megítélhető és elfogadható-e „a lélek balga fényűzése”? A
költői kérdésre nem a jelen, hanem a jövő adja meg a választ. A vers
paradoxona, hogy versben szól a költői tevékenység kétséges voltáról.
A húszas évek lírai termésének jellegzetes vonása, hogy régies,
nemzeti-népi hangszínű sorokban fogalmazta meg panaszát, távolról a
kései Ady-archaizálásait követve (Ifjonti jók múlásán, Hívogató, Elég volt a vágta, Széthullt légiókkal). Máskor egyéni változatokban a romantika látványos helyzetteremtéseit is felújította (Tetemrehívás, Őszi vihar). Alkalmilag a szentimentalizmus hangjától sem idegenkedett (A Palace-ban). Néha megszólaltatta a századvégi életképlíra hangját is, enyhe módosítással (Rozskenyér, Bazsalikom). Kései költészetében néhol a korabeli expresszionizmus zaklatottságától is tanult (Rádió).
„Tóth Árpád az élet és halál lényegének megértése közben, már
pályája utolsó szakaszában, találkozik Istennel. Elsősorban filozofikus
érdeklődéssel és kevésbé vallásos lélekkel fordul hozzá. De az Isten törött csellója, hallgatok
című költeményben mint Isten teremtménye kíván jelen lenni,
megszólalni. És kell, hogy Isten szeresse őt, mert csak a kiválasztottak
sorsa lehet szenvedés. Belejátszik ebbe a felfogásba a még a kálvinista
neveltetés predesztinációs elve is, de erről igazán csak később lehetne
szó, az Isten oltó kése című darabnál. Mégis a két lírai megnyilatkozás tartalmát, életérzését, célját tekintve azonos.” (Borbély Sándor)
Műfordító munkássága kiemelkedő; Babits szerint „a legszebb magyar vers” Shelley Óda a nyugati szélhez című költeménye Tóth Árpád fordításában. Nemzedéktársai, a „szép hűtlenek”
(Rába György) közül ő nagyobb mértékben törekedett igazodásra az
eredetihez. Babits Mihállyal és Szabó Lőrinccel megalkották a magyar
Baudelaire-kötetet, A romlás virágait 1923. Milton-, Keats-, Shelley-fordításai is értékesek. Átültette Oscar Wilde művét, A readingi fegyház balladáját és Lenaunak Az albigensekhez írt utóhangját. Rilke Archaikus Apolló-torzó
című szonettjét a magyar olvasó általában az ő fordításában ismeri.
Méltán népszerű egy-egy Poe- és Goethe-tolmácsolása is. Regényeket és
drámákat is fordított (Flaubert, Maupassant, Csehov). Novelláinál
értékesebb kritikusi és publicisztikai tevékenysége.
A Nyugat emlékszámmal adózott az elhunyt Tóth Árpád emlékének. Babits Mihály így idézte meg emlékét: „Mit
lehet sokat beszélni ilyen egységes, zárt és gáncstalan költőről,
hacsak nem a filológia szólhatna róla sokat, föltárva művészetének
részlettitkait; de hát ki törődne ma egy elvont művész titkaival? Ő
érezte a csöndet maga körül, s küzdelem nélkül mondott le a dicsőségről,
mint annyi minden másról. Verseskönyvei ritkásan jelentek meg: halk és
gyengéd hangja szinte elveszni látszott az erőt és termékenységet
harsonázó újabb hangok között. Ki törődött a tökéletességgel? Életében
talán én voltam az első és egyetlen, aki egyszer a nyilvánosság előtt,
kinyomtatott cikkben, nagy költőnek neveztem őt. Szomorú szerénységgel
reagált erre: úgy érezte, nem fontos már nagy költőnek lenni. Amit
csinált, magának csinálta, s kissé gúnyos önvigasztalással, a távoli
szellemibb századoknak.”
Halála tizenötödik évfordulóján írta Szabó Lőrinc: „Tóth
Árpádnak éreznie kellett, hogy neki is grófi vagy hercegi rangja van a
magyar lírában, és hogy amit csinált, az romolhatatlanabb és
kikezdhetetlenebb, mint sok más ünnepi alkotás.”
Forrás: Kulturális Enciklopédia
){kind=link}
0 Megjegyzések