Magamra vettem fáknak lomb-árnyait
Úgy néztem a délceg Juhász Gyulát.
Szép keze zsebben, míg áll fém lábain,
Baljában tartva a kalap-csudát.
Rajta mozdulatlan palást a kabát.
Szeme tiszai látképbe réved
Április bolondján így ül a talány
Lábai elé galambot képzel!
Emberek jönnek, mennek, elmaradnak.
Nem értik milyen a szobor-magány?!
Itt talált reá megint a Szél-hava
S ma száz torok zengi "Szeged" dalát!
Nem száraz virágot hoztak szíveink
Belül az "Anna örök" - tűz szavát.
A "Milyen volt..." szőkesége rímeit,
Mit nyelvünk már önmagától skandál.
Úgy élt ő is, mint mindenki, aki más,
Nagy, magasztos talentummal áldott.
Testét, szellemét égette szörnyű láz,
S lelkéből minden nő elszivárgott.
Gyöngy-soraiban meglapul dús kedve,
Visszajár hozzánk a kósza vándor.
Szőke szavában dalol a szív-zene
Tavasz csendjével ringat most álmod!
Szeged, 2012. 04.04.
0 Megjegyzések