Minden perc izgatott, minden jel égetett,
éreztem, mindenből vers lesz, minden vers,
mohón fürkésztem minden titkotok,
nagy-nagy tüzet raktam,
ki ne hűljön szívem alatt a föld,
ahová halottaim temettétek…
Ma már, barátaim, tudom,
nem volt birtokom soha,
izzó nyársakon pörgetett,
amit nem érthettem, föl nem fogtam,
sem a fuldoklás italából,
sem a rémálmokból,
sem a hiány hegyére vetett remény
magányos furulyaszavából…
Ulysses, Drogo, Ripolus – mind azt keresték,
amire itt most emlékezem,
s tán meg sohase történt,
mintha egy álmot akarnék fölidézni
egyre elcsigázottabban…
Mások ezért az álomért földrészeket átlovagolnak,
míg egy rozsdás kapualjban össze nem esnek,
vagy épp egy idegen cukrászda ablaküvegén,
már mindent föladva, föl nem ismerik,
amikor a pincér eléjük rakja a gőzölgő kávét,
s a kiskanál a csészének nekikoccan -
ők elmosolyodnak, és hazatérnek
fölnevelni elvadult fiaik…
Én mondom, barátaim:
micsoda indulás volt, micsoda kezdet!
S bár néhányan már rám sem ismertek,
higgyétek el, nem én változtam,
csak a hold repült,
az utcák, melyeken átloholtam,
a kocsmák, melyekben megpihentem,
szobáitok, melyeknek kedvelt vendége voltam…
Én pusztán lassítottam, s többé nem akarom
homlokomra égetni a megváltók bélyegét…
A szabály és illem gyötörte lélek
egyszer még kibontja szárnyait,
s Ő, aki fájdalommal gyógyított,
a pokol kagylójából kivirágzott,
újra életté avatja bennem a nem-levést.
0 Megjegyzések