Hangtalan csontokkal tele síremlékek
a tömegtől zsúfolt magányos terek,
s az utcák is csak halál alagutak
ha ronccsá őrlődik minden szeretet.
S fuldokló szívünket páratartalommal
lepi be elménk piszkos-nyirkos tánca,
mert befele ömlik szemen és szájon
a mocsármagány-világ románca.
És panel-koporsónyi sápadt halottak
szenderülnek a függőleges létre
és lusta-magány matracokra vágyva
önmagukat kényszerítik térdre.
Nyelvtelenek a visszaköszönések
- koporsó magány itt a lélek bugyra
mert a szeretet rideg nyughelyének
takaróit már csak a halál húzza.
0 Megjegyzések