Hiányt áll a világ
a világom nincsen
csak pusztított valóság
ropogtat a szíven
Megnémult csendek
zajt kondulnak lépten
Míg a föld pihenne,
ők roskadnak télre
Nívó szorítja éppen
kifelé, és vissza színlel
Oly aprók vagyunk ébren
menekülnénk,a mihez
S megáll a gazdag is
dolgozó embert bámul,
hogy biz olyan arany nincs
mi pótolhatja másutt
A tisztelet ugyan kinek
bundának vagy kéznek,
mikor veszély kerít be
szörméd nem véd meg
Jó reggelt pékmosoly
elkísér hajnalból fénybe,
s ő is örül ezen ponton
én is emberként kérem
0 Megjegyzések