Csatlakozz hozzánk

Breaking News

A mai drámaírók jobbak Mrozeknél – PÁSZT PATRÍCIA - Interjú -

Egymaga fordítja magyarra a mai lengyel drámákat Pászt Patrícia, amiért tavaly lengyel műfordítói díjat kapott. Ezen túl, nemcsak a kiadókat veszi rá, hogy jelentessék meg ezeket a műveket, hanem a színigazgatókat is. Most öt fordítását játsszák a színházak.

– Meglehetősen sok lengyel drámát játszanak mostanában a színházak, majdnem mindegyiknek ön a fordítója. Mitől ilyen magányos harcos?
 
– Tudomásom szerint mostanában egyedül én fordítok lengyel drámát, régebben Bába Krisztina, Nánay Fanni és még korábban Spiró György és Pályi András. A többiek novellán meg regényen dolgoznak.
 
– Egyáltalán volt bármiféle kötődése a színházhoz? Nem akart színész vagy rendező lenni?
 
– Azon kívül, hogy a Magyar Színház tetejére néz a lakásunk, nem sok dolog kötött a színházhoz. Habár mindig azt mondták: jó színésznő lennék, szerintem csak vicceltek. A műfajt mindig nagyon szerettem. Életem első munkájában Andrzej Wajdának fordítottam a Magyarban, amit akkor még Nemzetinek hívtak. Egyébként a tanáraim, például Király Nina, aki egy ideig a színházi intézetet vezette, valamint Spiró György rögtön az egyetemen vittek be ebbe a világba. Először tolmácsként dolgoztam, majd Spirótól kaptam nyersfordítási munkát egy Wyspianski-darabból. Emlékszem, Átok volt a címe, és a szolnoki Szigligeti Színház kérte.
 
– Mikor Wajdával dolgozott, nem várta el, hogy fogalma legyen a színházról?
 
– A Menyegző című darabot csinálta Budapesten, a felesége, mint díszlettervező, a rendezőasszisztens szintén lengyel – így két-három hónapig nekik tolmácsoltam. De húszévesen abszolút semmi fogalmam nem volt a színházról. Jó, folyékonyan beszéltem lengyelül, de ez nem egy érdem, mert az anyukám lengyel. Ha most jobban belegondolok, mégis volt közöm a színházhoz. Miután tolmácsoltam Wajdának a Nemzetiben, a szöveggel is foglalkoztam, korrigáltam, átírogattam. A fődramaturg Bereczki Erzsébet megkérdezte, lenne-e kedvem a továbbiakban a dramaturg munkához. Emlékszem, azt kérte, írjam meg Lengyel Menyhért összes darabjának szinopszisát. Volt olyan műve, amit a Széchényi Könyvtárban én vágtam fel, mert még senki nem olvasta. Radnóti Zsuzsa szintén felkarolt, elhívott a zalaegerszegi Nyílt Fórumokra is. A pici dramaturg életem nagyban segítette a fordítást is.
 
– És rögtön kortárs darabokat kezdett fordítani? Semmi Mrozek vagy Wyspianszki?
 
– Itthon állandóan Mrozekért nyúztak, de volt bennem egy pici lázadás. Noha az ő darabjain nőttem fel én is, olvastam-olvastam az új műveket, jártam a krakkói színházakba, és arra jutottam, hogy manapság az új darabok sokkal jobban szólítják meg a nézőket.
 
 
– Akkor mitől lett népszerűbb, mint mások?
 
– Mert harminc évvel ezelőtt nekiálltak őt fordítani, mára meg már mindenki ismeri. De mi lesz harminc év múlva a mai fiatalokkal, ha ma még mindig Mrozekot vesszük elő? Rám két szerző volt nagy hatással: Słobodzianek, ő a kilencvenes évek elején kezdett el jelentős drámákat írni, valamint Schaeffer. Az előbbit olvastam, mert őt ritkán játsszák Lengyelországban, Schaeffert viszont láttam színpadon, és valami fantasztikusan élő a szövege. Annyira más, mint, amit itthon lehet látni. Azt gondoltam, misszióként elkezdem őket fordítani, nem baj, ha nem kell senkinek. Aztán Schaeffer Kacsája után Słobodzianek Ilja prófétáját is sikerült színpadra vinni.
 
– Nem lőtt mellé, mert az Ilja prófétát Bocsárdi László rendezte hatalmas sikerrel Sepsiszentgyörgyön, az előadást a Pécsi Országos Színházi Találkozóra is meghívták. Nem sokkal utána a budapesti Bárka Színház szintén műsorra tűzte ezt a darabot.
 
– Arról már elolvasáskor lehetett tudni, hogy zseniális darab. Egyébként magával a szerzővel is összebarátkoztunk. Tavaly novemberben el is jött Budapestre a drámakötetének bemutatójára.
 
– Akadt olyan lengyel szerző, aki elvitte önnek a művét, hogy olvassa el, fordítsa le?
 
– A fiatalok közül igen, mivel elterjedt, mennyi új lengyel darabból készült magyar verzió. Ők igencsak odafigyelnek a saját irodalmuk külföldi promóciójára. Hihetetlen programjaik és díjaik vannak fordítóknak, műfordítóknak. Ezzel is motiválni akarják őket. Tavaly, mikor műfordítói díjat kaptam a lengyelektől, elkezdtek egyre többen jelentkezni.
 
– Magyar darabokat is fordít lengyelre?
 
– Én nem, főként Jolanta Jarmołowicz, aki elvégezte a magyar szakot, és szerelmese lett a nyelvnek. Egyébként együtt kaptuk meg a műfordítói díjat a lengyelektől.
 
– Ha talál egy darabot, felajánlja valamelyik színháznak, és lefordítja, vagy a fordítással hogy is mondjam: házal?
 
– Mindkettő előfordul. A Katona például a Kamrába lengyel darabot keresett, és A mi osztályunkat ajánlottam nekik, korábban pedig a Két lengyelül beszélő szegény románt. De általánosabb, hogy lefordítok egy művet, és elviszem mondjuk tíz színháznak. Nagy kérdés, hogy el tudom-e adni a darabot. Ezt egyébként egyáltalán nem tartom szégyennek.
 
– Hogy látja, van sajátos látószöge a lengyel drámaíróknak, valami olyasmi, ami a magyarokra egyáltalán nem jellemző?
 
– Vannak hasonló dolgok, mint nálunk: a család meg a rohadó, brutális világ. Az utóbbi években azonban felerősödött a szembenézés a lengyel történelemmel, a nemzeti mítosszal. Ez nálunk még feldolgozatlan. A nézőtéren ott ülnek az érintettek. A mi osztályunk például olyan érzékeny témát boncol, mint a lengyel-zsidó kérdés. Nemcsak a pogromokról van szó, hanem a kommunista rezsimről is, az utóbbi ötven-hatvan évről. Ez az egyik oldal, a másik pedig azt részletezi, milyen hóhérok és áldozatok voltak. Mennyire összefonódik az egész, és mennyire nem számoltunk el még mindig ezekkel.
 
– Mindent lefordított mostanában, amit akart?
 
– Most három munka vár rám. Megkeresett Mészáros Márta egy szerb szerzőnő darabjával, amit Krystyna Janda színésznő ad elő Lengyelországban. Rádiójátékot szeretnének csinálni Janus Korczak naplójából is, aki lengyel zsidó gyerekeket mentett a háború alatt, és 1941-ben naplóírásba kezdett. Márciusban pedig a Katona József Színházban lesz a Musik, musikk, musique című darab bemutatója, amelyben 30-as évekbeli sanzonokat, dalokat énekelnek. A legutóbbi bemutatóm a kassai magyar színházban volt, egy Karol Wojtyla-mű, az Aranyműves boltja előtt. Lengyel rendező dolgozott ezen Szlovákiában, egy magyar színházban. Jól hangzik, nem?
 
Szerző:
Szemere Katalin
Fotó:
Kovács Bence

Nincsenek megjegyzések