Sok, sok, magányos, bús karácsony
emlékét hordja életem,
mikor kis fámon kívül másom
nem is volt semmim énnekem.
Sötét szobámban sziporkázott
angyalhaj, csillogott fadísz,
s a régi emlékvillanások,
szentestekép kísért ma is:
"A nagy szobába nem mehettünk,
gyerekek vacsora előtt.
A tortázás is hosszúnak tűnt,
míg a Jézuska végre jött.
Felizgatott a zárt szobából
kiszűrődő, halk suttogás.
Nem bántuk már, álljon akárhol,
fűtött a karácsonyfaláz.
Majd alig hallhatóan, halkan
csengett az angyal-csengettyű,
az ajtó nyílt s fénylett a hallban
karácsonyfánk, a nagyszerű!
Alig bírtuk már énekhanggal
végigfújni türelmesen
a "Csendes éj"-t, "Mennyből az angyal"-t,
ajándékokra lesve sem
Aztán csak véget ért az ének
és jött a beteljesülés:
nagy halmaza a fa tövének
ajándék volt, nem is kevés."
Majd három évtized magánya
idézte így gyermekkorom,
és annyi év karácsonyára
távol volt ismerős, rokon.
Az életnek magányos léte
több vágyódás, mint szeretet,
a szeretetnek ünnepére
hiányoznak az emberek.
Ma már van boldog, jó karácsony:
köröttem család, emberek!
Legyen győztes minden magányon
a karácsonyi szeretet!
Wellington 1997
0 Megjegyzések