A szomszédunkban lakik egy lány, születésétől fogva vak ez a lány. A családja szót nem érdemel. Teljesen magára hagyták. Az édesanyja inkább másokkal foglalkozik mint evvel a szerencsétlen vak kislánnyal, de nem törődik a másik héttel sem.
A nagymama segíti, viszi-, hozza Budapestre és Budapestről a Vakok iskolájából, ami bentlakásos intézmény, de a bentlakás csak a hét öt napjára szól. Szóval a mama megoldja oda- és visszabumlizik a MÁV tulajdonát képező vagonokban rázkódik, törődik, jön - megy akár a világtalan. A kérdés az, meddig? Mert a vak kislány nagymamája már igencsak koros, hetvenhetedik éves az öreganya, de maholnap ki tudja mi lesz? Mi lesz a sorsa ennek a szerencsétlen lánynak, ha a hetvenes öreganyja már nem tudja vinni-hozni Budapestről és Budapestre? Mi lesz, ha a mama megöregszik? Mi történik akkor, ha a mama tovább már nem öregszik? Mert kérdések mindig vannak. Kérdeztem is a rokonától.
– Mi lesz?
Nem tudom. Nem tudom idefogadni. Sajnálom szerencsétlent, de a megoldást nem látom, én sem. Miért nem kérdezed meg az anyját?
Mert a vak kislány anyja nem érdemli a szót, akkor hogyan érdemelhetne egy mondatot?
Azt én nem tudhatom. Ezért, mégiscsak jobb lenne megkérdezni a világtalan gyermek édesanyját. Különben …meg szerencséje van a mamával, mindenben segíti.
- Az van… Szerencséje van. Vakszerencséje.
1 Megjegyzések
Újabb játék a szavakkal! A történet talán fikció, de ez lényegtelen is, az ismétléssel nyomatékosítás nálam célba ért. Gratulálok!
Írj!
Márti