Üres volt mellkasom,
kozmosznyi katlan.
Nem harmadnapra,
de feltámadtam.
Átölelni a mulandót.
Gyertyalángot.
Várakozás talánjaiban
hinni egy
letisztult világot.
Patak hordozott,
mosott patak.
Hasadtak homlokomon
a ráncok: nem fogadtalak.
Kimondanám... fájsz,
akácillatú édes-bús titok,
tenyeremben elférne
sziromcsónakod...
Vigyen tovább a víz,
tenyérnél több ölek
fárosza nagyobb fényű.
És az éjbe fúltra
nem szúrnak kövek.
Felettem sóhajt az ég,
alattam sír az avar.
Pengés szél karcolja
szét szavam:
csak szíved üvegjére
katapultáltam magam.
0 Megjegyzések