A Dunánál hosszasan állok.
Sodrában látom a világot.
Hullámzik vize,akár a lélek,
Tükrében látok,valami szépet.
Amint az aranyló nap kél az égen,
Sugárlábait mossa szépen.
Csipkézett partjain néma kövek,
Hullámoktól verdesve ölelkeznek.
Összefonja őket valahol messze,
A sors láthatatlan keze,
.
Itt úszott el hajdan a dinnyehéj,
A hallgatag Duna zavaros vizén.
S nézte Ő a rakodópartnak kövén. ˝[József Attila]
Most én állok-e szenthelyen,
Állam tenyerembe fektetem,
Nézem a víz felett lebegő árnyakat,
Vitorlaként bontott szárnyakat.
Amint szállnak a víz felett,
Belőle életet merítenek.
0 Megjegyzések