Csoda a reggel,
Csoda az éj.
Csoda az árnyék,
Csoda a fény.
Hogy élek, az is egy csoda,
miként én lettem e lélek otthona.
Ajándék minden fénnyel telt pillanat,
hiszen az idő oly gyorsan elszalad.
Bimbóját kibontja tavasszal a nárcisz,
s a nap a kékellő tó tükrében játszik.
Csoda, hogy létezik szellő,
hogy megérint egy szálló illatfelhő.
Hogy beszélek, érzek, álmodok,
mind csoda.
S hogy mért vagyok mégis néha oly ostoba,
hogy elfelejtek örülni a jónak,
a lehulló, puha hótakarónak.
Nem tudom, mért vagyok néha olyan balga?
S mért uralkodik el vágyaim hatalma?
Pedig szól a perc: „A végszó egyre közelg,
S még mindig nem érted, mi az Isteni terv? „
Aranyhídon járhatsz minden nap,
Csodával ébreszt a hajnal, s nyugtat az
alkonyat.
Minden olyan, amilyennek Te látni akarod,
rossz, ha rossznak tartod, jó, ha elfogadod.
Igaz. Az épület nem a tiéd Ember,
de a téglából a házat te építed fel.
Rajtad múlik, milyen lesz a kötőanyag,
összedől –e, vagy minden rész a helyén marad.
Milyen az alaprajz, mekkora a méret,
szabadon tervezhetsz, nem gátolnak téged.
Eldől majd erős e a házad alapja,
s az is kiderül majd, ki az, aki lakja.
Olyan –e, ki gondot visel rajta,
külsejét, belsejét, mindig rendben tartja.
Vagy a gondoskodás csak úgy hevenyészett,
s munkádat elfedi majdan az enyészet.
Ez a csoda végül, keresni az utat,
mely az aranyhídon téged átjuttathat.
Hittel építeni, gondosan ügyelve,
minden megszülető apró kis részletre.
Hisz az, mi benne értelmet terem,
csoda
és nem múló lényegtelen! …
0 Megjegyzések