Folytatnom kell barátom egyre jelentősebb jobbrafordulásának izgalmas történetét, hiszen egyre készségesebb fantáziám láthatárán a sorsfordító Júlia bukkant fel. Nyilván azt kérdezik, mitől a sorsfordító jelző. Ragaszkodtam hozzá.
Kétszer is a kútba esett barátom élete, mind a kétszer váratlanul. Pedig már-már bizonyosnak látszott. E gátló körülmény, amelyet ez ideig könnyelműen kivert a fejéből, ebben a reményteljes, emelkedett pillanatban súlyosan nehezedett a szívére.
Az élet Ha az a bizonyos legfőbb jó, amelyhez becses volta miatt mindenáron ragaszkodunk, legalábbis úgy illik, némiképpen ránk rótt kötelesség, hitem szerint magunk választotta kötelesség, mely mellett föltétlenül kötelesek vagyunk állhatatosan és hűségesen kitartani Megcsalt.
Senki sem kaphatja meg azt, ami nem a születésétől fogva az övé, és hasztalan áhítozol olyasvalamire, ami tőled idegen. Sajnos nem ismerte a boldogságot, habár a hírét többször is hallotta.
Hanem ennek a különleges, szinte regényszerű átalakulásnak történetét ne kelljen elbeszélnem.
Vannak kis örömei és nagy gondjai, és éli az életét, ahogy tudja. Éli, ahogy mások hagyják. Legyen ennyi elég az emlékezésekből!
Júlia abban a pillanatban jelent meg az ajtóban, amikor érkező barátja megjelent a farkasverem (itt kicsi, zárt veranda, ami megelőzi a lakásajtót) kapujában. Barátja megállt, kedvesére pillantott, s kissé elsápadt. Az asszony nagyon szép volt, formás, finom megjelenésű, arca kerekded, bőre az aranyló elefántcsont színére emlékeztetett, a szeme nagy, barna, akár a haja. Észre sem vette a férfit; olyan különös és csábító volt a mozgása, hogy a férfiba beléhasított a féltés, a gyalázatos féltés.
Aztán mindketten bementek a lakásba. Az asszony és a férfi szó nélkül ültek egymás mellett a nappaliban. A férfi gondolkodott, hogyan indíthatná a beszélgetést. Halkan mondta:
- Júlia!...
Júlia, még a szemét sem emelte, hidegen kérdezte:
- Tessék?
- Olyan jó vagy.
Mint egy bosszús királynő, hátradőlt a kanapén, s csak nézett a nagy, barna szemével. A férfi nem is tudta, hogy azok a nagy, barna, meleg szemek mennyire ki tudnak hűlni.
A nap, mintha le akart volna szállni rá, tüzes porát szétszórta. Az autók lassú folyama áradt ki a városból és a város felé, az ablakok befröcskölve villództak a visszaverődő fénytől. A férfi törte meg a csendet;
- Mi a baj, Júlia? Mi bánt? Miért vagy olyan, olyan más? Drága Júliám sóhajtotta. Júlia kitört, idegesen válaszolta:
- Nincs semmi baj! Már mondtam!
A férfi nem akarta meghallani - folytatta.
- Még senkit nem szerettem annyira, mint téged, még soha nem láttam a szépet, de tudom, az olyan, mint Te.
Júlia elvesztette a türelmét, szavaiban több erőszak volt, mint szerelem. A férfi megdöbbent és megrendült, a hite ingott meg, és kurtán oda vetette;
- Mit jelent ez?
Az autók lassú folyamának eltompító zajában, mikor nem értik egymás szavát se, Júlia mégis halkan felelte:
- Mit jelent ez?... Mit jelent ez? Végre Végre, rád ismertem. Lakva ismerni meg az embert. Ami nem hallatszott ki a sok száz órás beszélgetésekből, az Az mind-mind most látszik. Akarod, hogy elmondjam?
- Mondjad.
- Elmondjam?
- Kérlek.
- Mindazt, ami felgyűlt bennem? Mindent, mióta együtt vagyunk? A férfi elpirult a meglepődéstől, szemét lesütve, fogát összeszorítva, préselte ki:
- Rajta, mondjad!
Mióta a szobában ültek, Júlia most először fordult feléje, egyenesen a szemébe nézett.
- Nem biztos, hogy tetszeni fog. Gyerek vagy, egy negyvenéves gyerek.
- Akkor mondj egy gyerekszívet szabadító, szelíd kényeztetést.
- Semmit nem tudsz elintézni, pontosabban: körülményeskedsz. Nekem nem ilyen az ideálom, biztonságra vágyom, melletted bizton nem érezhetném magam. Semmivel nem törődsz, semmi nem érdekel. Nem vagy tisztában önmagaddal. Nézz meg engem! Én tisztában vagyok magammal, szeretem magam! Sze-re-tem magam! Az örök listámon az első, Én vagyok! Érted!? Mindenki utánam. Persze ezzel te nem értesz, és soha nem is értettél egyet. Először szeresd önmagad, majd meglátod, mindent másképp látsz azután.
Felhőkőn ülsz, képtelen vagy a földre leszállni. Kézzel mosol, ahelyett, hogy mosógépet vennél. Huszonegyedik század! A kocsit ne miattam takarítsd, azt a rohadt autót takarítsd a saját komfortérzetedért! Igénytelen vagy.
A férfi meg se próbált védekezni. Minek és miért? Ahol ennyi a hiba és csak hiba és hiba és hiba
- Júlia, szerettél engem valaha? Tudom, szerettél: a magam módján - mondtad, meg azt, hogy idő kell, hogy megszeress. Meg, hogy türelmetlen vagyok, legyek türelemmel! Mindennek eljön az ideje!
A férfi ingerült volt, reményei összeomlottak. Rosszkedvű lett, gyötörte a felsülése, a váratlan csapás, mely különösen azért volt oly keserves, mert hosszú és erős reménykedés előzte meg. Magában beszélt, nagy lelki megrázkódtatások hatására, rögeszmés megszállottságban beszélnek így az emberek.
- De piszok az élet! Az örök Végzet nem látja, nem hallja és nem tud róla, csak mi, emberek tudunk róla. Ez a természet, ez a rendje, de a természet ellenünk dolgozik - hajtogat
0 Megjegyzések