Miért? Miért tud így fájni?
Miért kínoznak a gondolatok?
Miért nem tudom feledni?
Hisz csak álom az egész!
Mindig amikor Rád gondolok,
Szempilláim könnyekben úsznak,
Pillantásommal érzem amint
nedvesek a szempilláim és ez Fáj!
Fájnak a mindennapjaim,
Az órák, a percek!
Nélküled oly üres az életem!
Mintha tőrrel szúrnák át a szívem.
Nagyon fáj, mintha tépnék,
rongálnák a szívemet!
Mély fájdalom hasít mindig
mikor Rád gondolok, hogy nem vagy!
Úgy döntöttél, nem fogadod el a szívem,
Eldobtad, visszautasítod!
Nagyon fáj, annyira fáj!
A kegyetlenség karmai közé kerültem!
Miért? Mond miért dobtad el?
Talán elhódították a szíved?
Ő jobb, szebben nevet, beszél?
Netán ellopta a szíved?
De ha eljön egy nap,
mikor ráébredsz, hogy mégsem ő a szerelmed,
Becsapott, otthagyott, kigúnyolt.
Gondold azt, hogy te is azt tetted velem!
Ugy-e kegyetlen az élet?
Arra gondolsz, inkább meghalnál!
Nagyon fáj, nagyon gyötör,
kínok közt jársz fel-alá.
Gondold, hogy te is ezt tetted,
Én is ily gyötrelmek közt éltem.
Nagy fájdalmat okoztál,
Kínok és gyötrelmek kísértek mindennap.
De akkor én már nem leszek!
Hiába térnél vissza hozzám vigaszért.
Az a hajó az élet tengerén,
elsüllyedt egyetlen utasával!
Nagyon sokat harcoltam a tengeren,
A vihar erejével próbáltam szembeszállni.
Konokul álltam mint a cövek,
Azt mondtam: Kibírom, mennem kell tovább!
De a vihar erősebb volt nálam,
Dühösen dobálta hajómat jobbra-balra!
Nagy erejével fújta a leheletét,
Szinte szállt, repült a hajóm.
Akkor már tudtam, itt a vég!
Nem tudok tovább harcolni, gyenge vagyok,
Nincs erőm már kapaszkodni,
Nincs erőm már a viharral szembeszállni, legyőzni.
Féltem,remegett a testem, könnyeim eleredtek.
Nem volt aki vigasztaljon, aki bátorítson,
Nem volt ki a kezem fogja,
Nem volt aki átöleljen és támogasson!
Istenem! Annyira egyedül vagyok!
Sóhajom és fájdalmam elszállt,
elrepült a viharral együtt messze,
Senki sem hallotta, senki sem érezte.
Már nagyon erőtlen vagyok,
Összerogytam a fedélzeten.
A szél csapkodja arcomban a tenger vizét,
tépázza hajam, de már nem érzem azt sem.
Nem érzem, hogy erőm lenne egy kicsi is,
Nem érzek más fájdalmat,
csupán a lelkem őrülten beteg, szenved,
A szívem sajog, őrülten fáj!
Tudtam, hogy itt már nincs tovább,
Hiába harcoltam, szenvedtem.
Minden odavész, eltűnik.
A semmibe elillan, elpárolog.
Kegyetlen az életem itt a fedélzeten,
Itt a vég, nincs tovább!
A vihar csak tombol, nincs remény.
Hiába várom azt a pici fényt.
Nagy erővel támad a vihar,
Nem kegyelmez, dühöng, süvít félelmetesen.
Egy nagy csattanás és kész!
Kész, itt a vég, itt a végtelen!
Már elcsendesedett a vihar,
Az ég mindig oly fekete, gyászol.
Az egész táj sötét, feketébe öltöztek,
az életem tengere vérzik.
Oly nagy a csend, már szinte üvölt,
Halk a tenger, elcsendesedett.
Nagy a csend, lebénult minden.
A halál csendje ez, kiráz a hideg.
A félhomályban himbálózik a hajóm,
a hullámok hintáztatják.
Egyszer csak megállt, megszűnt élni,
Vele együtt engem is elragad a halál.
Nagyon fáradt vagyok, pihenni akarok.
A fáradság felemésztett,
Lassan lecsukom szemem,
az utolsó könnycseppek megjelennek még.
Érzem amint süllyed a hajóm,
Vele együtt én is süllyedek,
Én az egyetlen utasa,
Mert hiába vártalak, hiába reménykedtem.
Nem jöttél, nem tartottál velem.
Én annyira vártalak, annyira akartam!
Akartam, hogy együtt legyünk,
együtt hajózzunk tovább az élet tengerén.
Ha egyszer majd eszedbe jutok,
hozzám jönnél, velem lennél,
ne keress már, én már nem leszek!
El hajóztam az életem tengerén.
0 Megjegyzések