Szétzilálva hagynak itt a napok,
üres csendet szitál a virradat,
fátylat terít, mint gömbre a látnok,
vészjóslóan fejem fölött matat.
Sejtem része múltba kapaszkodva
nyűtt életem tüskéibe akad,
filmkockánként vetíti falamra,
egy zord képnél fakul, majd elakad.
Sorsszerűség - vigasztalom magam.
Múlik a mulandó, sarjad az új,
a gyarlóság gyávaságon fogan,
az új reménység kegyesen hazug.
Ha elnémulok visszhangom zaja
az éterben kering, s tovább pulzál,
faltól falhoz csapódva dobolja
a hangokba oltott rapszódiát.
0 Megjegyzések