Elszökkent a nyár szőke szépsége,
csonkul a nappal, szürkébb az este,
skarlátvörös bokor fürtjét rejti,
mohó seregélytől nem mentheti,
vérző gyümölcsét elengedve int,
mint rossz anya gyermekére legyint.
Édes bogyóit ízleli a dér,
álnok rablóként tarol és nem kér,
lábhegyen jár, a tájra telepszik,
mint haldokló, fehér ágyra fekszik,
reggeli harangszó megrezzenti,
s a levegőt tejfehérre festi.
Kétszer kong a harang, tisztul a táj,
a Hold sarlónyi világa után
indul egy anya, nem tudja hova,
mennie muszáj, viszi a lába,
távolról hívó énekszót hallva
összerogy, s érzi, hogy a sajátja.
Dércsípte fejében zenebona,
néha gyászos, s olykor víg muzsika
biztatja: álljon fel, menjen tovább,
kegyes indián nyár várja - talán,
vagy engedje folyni hígult vérét,
mint csipkebokor érett gyümölcsét.
1 Megjegyzések