Soha nem értettem... mindig kerestem a titok megoldását...
Az este, miután a gyerekek álomvilágba zuhantan feküdtek ágyukban, rájuk néztünk mosolyogva, csuktuk be az ajtót szép csendesen.
Az este, miután én is elringattam magam egy álomba, nyitott szemmel ülve az ágy sarkán Cseh Tamás dalai szólaltak meg bennem de úgy, ahogy egykoron is hallgattam félsötét szobában, átpréselve magam az igazi világból egy olyan helyre ahova Tamás dalai jelentették a belépőt.
Betettem egy DVD-t a lejátszóba, három óra kép és hanganyag, Cseh Tamás koncertjei, egyéni éneklései, fehér fekete hangok egy világos szobában, interjúk, riportok.
"Füst a szemében" megélése, ahogy a bakonybéli tisztáson ellopja az árnyékát egy árnyéktolvaj (Indiánok hívták így a fotográfust). Indiánként megélt kommunista nyarak, ágyékkötőben vásárolt kenyerek a bakonybéli közértben a 80-as évek tájékán.
Idős kamaszként is eljátszott bölcs indián.
Időnként innen született vissza abba a nagyvárosba, ahol társasház-hangulatban megszülettek a Bereményi Géza-Cseh Tamás dalok.
Soha nem értettem a dalok tisztaságának eredendõségét. Bereményi homályos várótermei, metró állomásai, Vízi és Ecsédi, Désiré és Antoiné élet megélései mindig átlöktek egy más világba.
Az este ott voltak a dalok szép egymásutánban, hallgattam, inkább hallgattam mint néztem és éreztem ahogy a fejemben filmkockákká gyúródnak a történetek.
Rájöttem, hogy Tamás megélte a dalokat. Nemcsak elénekelte, ott volt bennük.
Egy interjúban mondta, hogy soha nem róla szóltak Bereményi szövegei, hanem olyanokról, mint Ő is volt... ezért játszotta úgy, mintha egy kicsit ott lenne a sorok közt a Tamás, amilyennek szerette megélni önmagát. Nem volt jó gitáros, szívből pengette a húrokat.
Megértettem, hogy benne kell lenni a dalokban. Megértettem azt a varázst melyet akár sámáni erőknek is érthettem egykoron, ahogy a szöveg átalakította az ember elméjét, kikapcsolta, történeteket villantott fel az agy mindkét féltekén.
Az este éreztem -az ágy sarkán ülve- Désiré belépését a szobába, vagy talán nem is Õ, hanem én pottyantam a Blaha Lujza tér közepére, sodródtam le a metró mélyére vele és Antoinéval, az árral... a megélt szenvedéllyel.
Éreztem Ica édeskés illatát, Szabó Kálmán vodkaszagú leheletét, Bíró Imre munkáskezü markolását, a többiek zuhatagát, mélyrepülését, ott láttam az összes Nõvérnek megírt levelet az aluljárók sötétjére felaggatva, betűztem az utóiratokat az ámolok, démolok, gédúrok sorjázásában.
Leült Encsi mellém az ágy sarkára, együtt néztük és hallgattuk meg az utolsó képkockákat és hangokat, a fiatal Tamást egy világos szobában dalolva.
Magunkra húztuk a takarót, lehettünk akár többen is, álomba ringatott a megélés.
0 Megjegyzések