Horváth Csaba: Káin

Kigyújtva alkonyatnak tüzét, zarándok állt
A tó vörös csomóján s ajándokot vetett
Elé a föld - az embert - hogy így, szemérmesen
Köszöntse visszatértén az Átkozott királyt.

Vadak szülője lett ő, dicséri szüntelen
Nevét a reszkető éj, hol őrzi kincs gyanánt
Acélkezét a bosszú s suhanva oszt halált:
"Mely átok űzte fajtád, ajándokunk leend."

Egyél, igyál s ma ódon harang üvölti: ölj!
Muszáj, hogy agyvelődből, mi lassan elvadult,
A vén, bolond humánum vak erdejét kiöld!

Ajándokúl az Első remélte hű szavunk,
De könnyeink apadtak, kiszáradott a föld
S az Átkozott királynak mi vérrel áldozunk.