Celluloidba ragadt pillanatok
vergődnek a karcok között,
szépia-szín fakó szavak
sejlenek fel a szemcsés képek mögött.
Sikolyok bújnak elő a hangsávból,
könnyek között egy halk sóhaj,
csontos kéz mozdul még félve,
vértelen ajakból egy kínos kacaj
még átfut a kattogó géphangokon,
aztán egy véletlen szikra
s minden fényes lángra lobban.
Mint magnézium csíkban a vakutűz
hamut, füstöt hátrahagyva
létünk öröklött végét jelzi.
Üres fehér vászon , gép kikapcsolva.
0 Megjegyzések