Gyerekként sátrat
építettünk lepedőből,
konyhaasztalunk alatt.
Sosem éreztem
izgalmasabbat..

de apa nem szerette
ha játszunk, mindig kiabált.
A kedvenc macim,
hozzám vágta,
épp fejen talált,
aztán a mackót
szennyesládába tették,
én meg csak nyitogattam a fedelét.
Szegény Brumi,
mintha csak pihenne,
két darabban,
sokáig feküdt benne.

Sosem varrta össze
nekem senki.

Apa gyakran megvert
akkoriban,
szememben nagyra nőtt
árnya
állt fölöttem.
Sírtam,
arcán komor ránc.
Talán gyűlölt
örömtelen
élete, önmagában
hordott
haragja miatt.

Még látom
anya mozdulat szült,
ijedt tekintetét,
hogy védjen.

Agyam hátsó rejtekéből
villan az emlék,
mintha újra
gyámoltalan
kisgyerek lennék.

Az akkor érzett félelem
erővel tol a múltba,
egész lényem
merül az
emlékezés-kútba.