Andicsku Orsi: Úgy odabújnék hozzád

Viharos éjszaka volt, még emlékszem,
Pattogva, hangosan esett a jég az ablakra.
Akkor döntöttünk, s még mindig érzem
a fényt lelkem ajtajában.

Szabad lettem, mégis úgy kötődtem hozzád,
Levél sem kötődhet így az ághoz...
De tudom, újrakezdeni lehetetlen most már,
S két ölelő karod mára már csak egy álom.

Igazából nem is értem mi történt,
Kialudt a tűz, a láng?
Egy dolog, szerelem most véget ért,
S testet ölt egy újabb vágy?

Nem! Bennem a régi láz ég,
Akárhányszor gondolok rád,
S érzem, tudom van esély még!
Úgy odabújnék hozzád egy téli éjszakán...

Mikor ég a fagy a háztetőn,
Mikor labdákban hull a hó,
Ülnénk ketten a kandalló előtt,
S tudnánk, nem kell semmilyen szó.

Csak a szerelmünk, amit a másiknak adtunk,
De ó, hiába minden már,
Mint a madarak, egymástól elszállunk,
S egy fészekben nem lakunk soha már.

Még egy ölelést... Még egy csókot...
Még egy szívet, még egy érzést...
Még szenvedjük el együtt ezt a bánatot,
Hisz bánat nélkül nincs létezés.

Még ölelj át egyszer, egyetlen egyszer,
S még utoljára odabújok hozzád,
Hogy érezzem, semmi sem volt kényszer,
S talán nélküled is teljes lesz a világ.