Vasas Marianna - A végtelenedik Múzsa

Lelkek mécsfuvoláján
lobbanó pillangó
szárnyait nyújtja Felé.
Ősidőkben, mikor még
álomként lebegett a világ,
égbolt gyémántos szikrája -
mesésen hullott ketté.
Égető keserv fanyar
gyönyöre egy mederbe
könnyedén folydogált,
Köveket ölelvén keblére
a Kettő együvé csordogált.
Párban reppenő madár,
mikor lopva pillantotta
a víz ódon tükrét,
egymás arcát látva,
szállongva csókolta
a Szépség egét.
Muzsikáló szívek
kolibri szárnyak
vibráló színeibe
öltöztek,
halk angyali
szóval havaztak
búcsúcsókot
a földnek.

Szellem fátylából
lebbenő lények
a Végtelenbe emelik
éteri rózsákból
viruló Múzsát,
józanság korhadt
rönkje fel nem foghatja
e megfoghatatlan csodát.
Csillámló hullámok
szellője búgón úszik
márvány fülébe,
múzsák Őt fogadják elsőnek
a Végtelenség ölébe.
Azúrkék tenger pompájából
csillan fel csodálkozó szeme,
Lótuszok álmodó tekintetét
imádsággá rebegtetve.