feszül a rácson a nyomor virága.
Boldogság álma vergődik hiába,
béklyóval a lábán hajtják igába.
Tavaszt álmodik, tavaszt várna szíve,
ködös szeme előtt nap-útnak íve.
Rongyokból szőtt álom mind, ami kincse,
batyuvá göngyöli a gond bilincse.
Múltja a bánat, félelme a holnap,
talpa alatt évek, fölötte tollak:
Azelőtt, régen, szebb napjai voltak.
Olvad már, olvad, csak egy kis idő kell,
birkózik a Nap fagyos here-gőggel -
Tavasz jön és nyár; meleg lesz idővel.
0 Megjegyzések