Pásztorné Földi Adri: Barna legény szerelme elkísér a sírig

Mese felnőtteknek

Virág egy biztosító intézetnél dolgozott, és mivel nem volt férjezett mint a korosztályából már sokan, nyaranként a főnöknője nem engedte szabadságra, mondván, a munka nem engedi meg, annak menni kell akkor is, amikor a gyermekes asszonyok és a házas férfiak töltik a nyári szabadságukat. Így alakult ki, hogy Virág csak karácsony és az új év első hete között tölthette valahol a szabadságát.

A főnöknőm boszorkány, de mindenképpen túl kell járnom az eszén – gondolta, és vidám lélekkel vette igénybe ezt a téli időt. Ismerősei meghívták szilveszterezni Finnországba, Norvégiába, majd Svédországba invitálták, de járt már Észak Amerikában is. Nagyanyja szebbnél szebb ruhákat varratott neki, hogy alakja előnyösebb legyen, a megszokottnál nagyobb melleit megfelelően hangsúlyozza, vagy kendőzze az öltözet. Legutóbb már ketten is táncoltatták kitartóan. Egy szőke, és egy barna hajú dalia egymással versengve vitte táncba. De, hiába érezte nagyon jól magát, mégsem kezdett udvarolni neki senki. Nagyanyja azt mondogatta, hogy ahhoz előbb meg kell egy kicsit ismernie egymást a párnak, bár létezik első látásra jövő szerelem, mely elkísér a sírig. Virág gazdag kérőre várt, és örök szerelemről álmodozott, mint lánytársai.

Egyszer, álmában egy távoli, sohasem látott várban tartott összejövetelre kapott meghívót. Rénszarvasok röpítették szánját havas erdők, és jégtől csillogó takarójú folyók felett, mégsem fázott. A várban hódolói közül kitűnt a szőke, a már ismert, különösen csinos dalia, aki ott megkérte kezét. A már várt lánykérés elbódította, és igent mondott. Utána kérője átnyújtott jegyajándékként; egy gyémántvirágokból álló csokrot, de mielőtt átvette volna, felébredt

Nagyanyja a mesére azt válaszolta; nincs olyan gazdag ember a földön, aki ennyire értékes jegyajándékot adna, hiszen nem is ismeri eléggé a leányt, álma csak csalóka kép volt. És sohase az alapján ítélje meg a vőlegénynek valót, hogy az mennyire gazdag, mert nem mind arany, és nem minden gyémánt, ami annak látszik! Aki túl gazdagon ajándékoz, nem biztos, hogy jó ember és boldog lesz vele az élete.

De unokája ezután másra sem tudott gondolni, csak vőlegényére, és az értékes virágcsokorra. A vágyakozó álmodozásából a postás csengetése zökkentette ki.

Meghívó táncmulatságba? – kérdezte az ifjú, aki titokban már megnézte, mi áll a levélben.

Honnan tudja?- riadt rá a lány.

Ilyen leveleket szoktak küldeni, ha valakit táncmulatságba hívnak – válaszolta a postás.

Milyen jó, hogy az aranyszalag rajta maradt annak ellenére, hogy a levélke nyitott, mondta a lány.

Az aranyszalaggal átkötött levélkét csak vőlegényem küldhette – jelentette ki. Amikor a postástól átvette a levelet, megállt a tekintete egy pillanatra.

Érdekes, gondolta, mennyire hasonlít ez a fiatal ember arra a barna hajú ifjúra, aki a táncmulatságokon a másik partnerem szokott lenni.

Á, talán mégsem ő az – hárította el magától a gondolatot és hamarosan meg is felejtkezett róla.

Az álomruha elkészíttetését Virág nagyanyjára bízta, mivel ő jártas az ilyesmiben. A csodaruha hamarosan el is készült, és már várta, hogy a lány magára öltse. Nagyanyja elmagyarázta, hogy ezt a ruhát sohasem szabad levetnie, egy mástól kapott szebbre cserélnie. Ebbe az ő bűvereje van beleszőve, ezért az mindig olyanná alakul át, amilyenbe át kell öltöznie. Nagyanyja elmagyarázta még, hogy a ruha a nyár varázsos báját, a nap melegét tartalmazza, ezért melegen fogja tartani Virágot, bármilyen zord is lesz az idő. Azt is tanácsolta neki, hogy ha valaki ennél az úti ruhájánál szebb ruhát kínál felvételre, ne utasítsa vissza az ajándékot, csupán azt mondja, hogy hagyja őt mindenki magára, mert egyedül akar átöltözni. Ha egyedül lesz, gondoljon nagyanyjára és a ruha a kívánt öltözetté fog átváltozni anélkül, hogy azt bárki is észrevehetné. De, ha Virág bajba kerülne valamiért, a ruhán amikor megjelenik a szivárvány, az azt fogja jelenteni, hogy borúra derű jön, jön a segítség, csak ne essen Virág pánikba. Arany díszítés is gazdagította az anyagot, így vált igazán egyedivé, csodálatossá az öltözet.

Ahogy közeledett az utazás időpontja, egyre inkább eluralkodott rajta az izgalom, és ebben a boldog várakozásban ismét azt álmodta, hogy ugyanabban a várban állt a bál, de vőlegénye helyett a barna hajű dalia táncoltatta..A tánc végén ez a dalia is megkérte a kezét, ő pedig nem tudta mit mondjon. A barna hajú ifjú piros rózsát tűzött Virág hajába és búcsúzóul megcsókolta. A leány sokáig gondolt a melengető csókra és a boldogító ölelésre. De azután álomképei egymást kergették. Végül a szőke ifjú győzött és feledésbemerült a barna hajú dalia. Az idő gyorsan repült és hipp, hopp, már búcsúznia kellett övéitől.

Fehér hintó érkezett érte. Sohasem utazott még lóvontatta járműben, így izgult, időben ér-e majd oda a távoli vidékre, és félt, hogy a hintóban talán fázni fog, bár nagyanyja báránybőr bundát, térdig érő meleg csizmácskákat is csináltatott egy szem unokájának és mellé még enni, innivalót is készített a hosszú utazásra. .Ezután már minden a beteljesült álom volt. A négy ló repült mint a ráró, aztán már nem csak az úton, hanem felszálltak a felhők fölé. Még repülőgépről sem látta a felhőket olyan csodálatos végtelen hómezőnek, melyen zökkenésmentesen suhantak mindaddig, amíg egy felhőbuckában a lovak meg nem botlottak, és Virág ki nem zuhant a hintóból. A zuhanás forgatagában még látta, hogy az úton alant egy útkereszteződésnél nagy hósapka alatt bádogtetős krisztuskereszt áll, fej fölött felirattal:

„Ki bennem hisz, el nem hagyom.”

Mint a bibliában, bár ott más az ige – gondolta a lány. Fenyőre pottyant, s annak ágain lecsúszva a hóval befútt fenyves erdőben a földet takaró hóba huppant. A kocsis csak sokára vette észre, hogy a hintó üres. Megijedt, visszafordult, hogy megkeresse utasát.

Jaj istenem, jaj istenem, ugye megvédsz ezután is? Ugye nem hagysz elveszni nyomorultul? Ugye rám talál majd a kocsis? - suttogta magában, de közben arcára fagyott önkéntelenül kibuggyanó könnye.

Már régóta kuporgott a nagy puha hóban nem tudva mitévő legyen, amikor egy óriási medve jelent meg brummogva, zsákmány után szimatolva. Észrevette a lányt, megszaglászta bárányt sejtve benne. Nem volt éppen megelégedve az új szaggal, ezért előbb jól megrázta, talán azért, hogy ezt az idegen szagot kirázza belőle, aztán, szájába fogta nyakánál a bundás jószágot, és még kissé morgolódva megindult vele barlangja felé. Virág hamar rájött reménytelen helyzetére, mert minél inkább igyekezett menekülni, a medve annál erősebben fogta. Kétségbeesett, mert, ugyan hogyan vehette volna fel a versenyt a medvével? A nagy hóban hosszú bundája, térdig érő csizmája akadály a futásban. És hová futhatna a nagy erős állat elől, hiszen nem ismeri az erdőt, de a medve annál inkább. Újra az úrhoz fohászkodott, segítse meg, mert úgy érzi, eljött a vég, nincs tovább. Ekkor, egy róka meglátta a zsákmányát cipelő medvét és megállította:

Mit viszel, pajtás? – kérdezte az erdő urát.

Egy birkát. Brumm, brumm. – válaszolta az.

Ez ugyan nem az, nézd meg jobban, és jól tennéd, ha letennéd, mert a varázsló kiráz a bundádból, ha megtudja, hogy elraboltad a menyasszonyát! – figyelmeztette a róka és tovairamodott volna, de a medve megállította a kérdésével:

Ha ez nem bárány, akkor mit fogok enni?

A róka gondolkodott egy kicsit, majd igyekezett nagylelkűnek mutatkozni:

A keresztnél hagytam két varjút, igaz, magamnak. De lásd, milyen jó barátod vagyok, neked adom őket.

. A medve sajnálkozva szemlélte meg jobban a jónak ígérkező, de mégsem megehető zsákmányt. Látva a reszkető lányt, igazat adott a rókának, szájába vette megint a szerzeményt, és vissza akarta vinni oda, ahol találta, de végül a keresztnél tette le. Ott az egyik varjút gyorsan megette, a másikat pedig szájba véve elindult vele vissza a sűrűbe. Hó porfelhő mutatta, hogy közeleg valami. A kocsis érkezett meg, és nem győzött sajnálkozni, bocsánatot kérni a baleset miatt. Most egy rénszarvasok húzta szánt vezetett, benne sok meleg takaróval. Azokba bebugyolálta utasát és már indulhattak is.

Csiling, csiling, csing ling ling ling…csilingelt a száncsengő és pitt, patt, pitt, patt - pattant olykor a bőrdíszes ostor. De, nem sokáig röpültek a havas tájakon át háborítatlanul, mert eltörött a szánrúd, mely mellé a rének voltak befogva. Megálltak. A szánvezető jóféle pálinkával kínálta meg utasát, meg ne fázzék, és jobb kedvre derüljön a várakozás ideje alatt, amíg keres egy másik rúdnak való fát és újra működőképes állapotba hozza a szánt. Bizony ez nagy időveszteség volt. Virág titokban a fogát csikorgatta bosszúságában. De, mivel minden rossz véget ér egyszer, a kocsis rendbe hozta a járművet, és újra elindultak remélve, nem lesz több galiba. De, ahogy a közmondás tartja, hogy ember tervez, isten végez, útjuk tovább mégsem vált zökkenőmentessé, mert egy leégett erdőn áthaladva, egy üszkös fatörzs megsértette az egyik rénszarvas lábát. Lesántult.

Klat, lang, lang, klat, lang, lang - csattogott a rénszarvasok talpa, és futásuk egyre lassult, mivel megsebződött társuk miatt már nem tudták tartani az iramot. Virág közben arra kezdett gondolni, hogy ezek az úti balesetek talán intő jelek, rossz ómenek, hogy ne menjen el abba a várba. De nagyobb volt vágyakozása annál, hogy visszafordulást kérjen a kocsistól. A szánvezető megérezte a ki nem mondott gondolatot, és hátraszólt nyugtatóul, hogy már nincsenek messze. Közben a nap leszállt, feljöttek a hold és a csillagok. Minden csillogott, villogott, mintha gyémánt országban jártak volna. Virág csak ámult, bámult ennyi szépség láttán, és arra gondolt, hogy minden őt ért rossz ellenére, mégis örül, hogy ezt átélheti, mert ő is része most a természetnek, és ezt a szépséget vonat vagy repülőgép ablakból nem látta volna. A szán ekkor már szinte csak lépésben haladt, míg az idő nem éppen vánszorgott. A szőke ifjú a vár kapujában türelmetlenül várta Virágot, fázósan húzta szeméig prémes palástját.

Késett! – szólt, köszönés helyett, amikor végre leszállott a szánról Virág.

Repülővel időben itt lettem volna – válaszolt kissé sértődött gúnnyal hangjában a lány. A vétett hibát észrevéve az ifjú karját nyújtotta a lánynak, bocsánatkérő kedveskedéssel nyugtatgatta, lényeg, hogy végre megérkezett, mert már nagyon hiányzott neki. Csak azután mosolyodott el az ifjú dalia, amikor Virág elmesélte, mennyi baj érte útközben. Virág volt, aki utoljára érkezett, minden szem rá szegeződött amikor belépett a terembe. Megállapították, hogy milyen csinos és az ifjúval együtt milyen szép pár. A dalia etette, itatta, hogy felfrissüljön a hosszú és kényelmetlen utazás után. Virágot meglepte, hogy a vár nem a megszokott sárga fényű lámpákkal van világítva, hanem fáklyákkal és, hogy meleg étel, ital helyett csak hideg húsokat és alkoholt szolgáltak fel.

Ha én ezt a sok italt mind megiszom, majd aludni akarok és nem mulatni - gondolta. Ha pedig lefekszem, itt helyben meg is fagyhatok - szaladt tovább benne a gondolat. Vendéglátója egy szép, drága ruha neki ajándékozásával is megtisztelte, hogy a fényes mulatságon nála szebb, elbűvölőbb teremtés senki más ne lehessen. Virág elkísértette magát szobájába és úgy tett mindent, ahogy nagyanyja tanácsolta. A fehér ruhás ifjú egész éjjen át táncoltatta, boldogította, bolondította minden szépet sugdosva a fülébe. Táncosa sokkal magasabb volt nála, fel kellett nézni rá. Tánc közben Virág mellecskéi ott táncoltak az ifjú mellkasán és ez a közelség, részegítő boldogsággal töltötte el. Az ég szürkeségét a felkelő nap sárga csíkjai már kezdték megtörni, amikor partnere áttáncolt vele a kastély egy távoli szobájába, ahol minden szűziesen fehér volt, mint a frissen hullott hó, és tündökölt, mint a gyémánt.

Ifjú kedvese megkérte kezét, hogy együtt éljenek ezután, míg világ a világ. Ő most is az ellenállhatatlan vonzerőt érezte, ezért most is - mint álmában - igennel válaszolt a házassági ajánlatra. Míg vőlegényével ölelkeztek, csókot csókra halmozva, nem érezte a leány a csontig ható hideget. De amikor a gyémántvirágokból álló csokrot átvette tőle, mintha valami megváltozott volna körülötte. Csodálkozva állapította meg magában, hogy alig bír már mozdulni, teste merevvé kezd válni, olyanná, mint egy márványszobor. Karját nyújtva vőlegénye felé, kérlelni kezdte, térjenek vissza a társasághoz, mert fázik itt. Vőlegénye igent intett, de kérte, hogy előbb álljon a nyitott henger alakú, csodálatos faragványokkal díszített kristály tükör elé, szedje rendbe magát, mielőtt visszatérnek a bálozók közé. Virág a tükörhöz lépett. A kristályüveg megmutatta pompás alakját, majd váratlanul összezárult. Foglyul ejtette. Hiába kiáltozott, hiába kérte szabadítsa ki vőlegénye. Segítségkérése hatástalan maradt. Legnagyobb megdöbbenésére vőlegénye hátborzongatóan nevetni kezdett, és a szobából kihátrálva kiáltotta vissza egyedül hagyva őt, hogy:

Nem kell téged feleségül vennem, hiszen jégoszlopba zárva bármikor csodálhatom szépségedet, és így legalább sohasem fogsz tudni elhagyni más férfiért, örökre az enyém maradsz.

Az ajtó bezárult vőlegénye mögött, és a szobára vigasztalan sötétség borult. Mégis, mint egyetlen remény a reménytelenségben, a Virág arcát takaró fátyolon megjelent a szivárvány. Most értette meg, hogy hiszékenysége miatt csúnyán rászedték.

Amikor nem tért haza a megbeszélt időben, nagyanyja már tudta, hogy baj van. Közhírré tették; gazdag ajándékot kap, aki megtalálja és hazahozza Virágot. A felhívásra egy barna hajú fiatalember jelentkezett, akiben felismerték a postást. Virág keresésére szívesen indul el – mondta, mert ismeri és, az életét is odaadná érte, nem jutalomért vállalja, hogy megkeresse és hazahozza övéihez. Ő volt egy bálban az a szép lány, akinek a mosolya, mint a nap ragyogása, aki az ő szívét elrabolta..

Gondolatnál sebesebben repült szánja a messzi Észak felé és hamarosan megérkezett az Északi sarkon levő kastélyba. Ott most is állt a bál. A vendégsereg zsivajától zengett a hegy. A zenészek talp alá való muzsikát játszottak. De, ő csak Virágot kereste pillantásával mindenhol. Nem látva őt sehol, elindult egy oldalfolyosón, hogy az ottani szobákat átvizsgálva keresse tovább szerelmét. Ott már sötét volt. magához vett hát két fáklyát és azzal világította maga előtt a folyosót. Tudta, szerelmének ott kell lennie valahol.

Talmi csillogást látott, pompát mutatott minden, valódi érték nélkül, olyant, mely elvarázsolhatja a felületes szemlélőt, a tapasztalatlan embert. Minden hóból, jégből volt kifaragva és a szobákban sejtelmes kékes és lilás fények villózása torz alakú manókat rajzolt a fehér falakra. Érezte, hogy ebben a gigászi jégszekrényben minden csak bűverőre mozog és azt megtörni az ő összes erejére szüksége lesz. Az utolsó szobát zárva találta, de megérezte, hogy gyenge meleg áramlik ki onnan a falon át. Tudta, hogy megtalálta szép szerelmét, de még ki kell szabadítania és haza is kell vinnie. Visszafordult, csákányt, vésőt és még több fáklyát hozott, és megpróbálta kifeszíteni a szerencsére csak fából készült ajtót és bizony beleizzadt mire az ajtó kitárult és beléphetett a szobába. Igen, ott volt Virág áttetsző jégoszlopba zárva. Gyönyörű volt. Ádám lelke hevülete kevésnek bizonyult ,hogy a henger zárját széttörje, így a csákánnyal, ütötte, vágta a jég oszlopot a fáklyával megolvasztott helyeken, hogy legalább csak annyira nagy nyílást üthessen rajta, melyen át Virág kimászhat. A múló idő már az örökkévalóságnak tűnt, míg végre elérte célját. Mikor végre átölelve kiemelhette szerelmét, az hideg, és merev volt. Ölbe vette, átölelte, csókolgatta, hogy saját melegével felmelegítse a lányt. Mekkora boldogság volt számára, amikor kinyitotta szemét és köszönetet rebegett megmentéséért. Közben a jégpalota olvadni kezdett. Dőltek oszlopai, falai, leszakadt teteje. Kéz a kézben futottak ki belőle.

Mire az erdőt elérték, a jégkastély teljesen elolvadt. A víz patakokban folyt le a hegyről és körülöttük mindenhol virágok kezdték kidugni fejecskéiket a fagytól már felengedő talajból. A törpe fenyők és törpe nyírek fölött melegen sütött az áldást szóró tavaszi nap. A várhegy alján az emberi hajlékok kéményeiből barátságosan tört az ég felé a füst.

A fehér ruhás lány piros rózsát viselt keblén esküvőjükön, aztán boldogan éltek amíg meg nem haltak.