Kiss Tamás: Búcsú két embertől

Egyedül vagyok a ködben,
Köröttem síró virágok.
Szomorúan fonják körbe
Az embert, ki előtt állok.

Fájó nap mind, mik elmúlnak
Anélkül, hogy láthatnálak.
Felderengő árnyak szólnak,
S néha, mintha hallanálak.

Minden bánat szívem foglya,
Medret váj benn a fájdalom.
Medernek nagy szomját oltja
A szenvedés. Még fáj nagyon.

Már hiszek neked. Fájhat úgy
Az élet, mint halál szava.
Már nem jössz el. De várlak úgy
Az éjjel, mint árva anya.

Minden szavad mögött emlék,
Minden emlék mellett szavad.
Mintha most is velem lennél,
Szívemben vagy már: te magad.

Elképzelem, ahogy szólok
Hozzád és te hallgatsz engem.
Majd magamnak válaszolok.
Minden szavad, itt van bennem.

Így beszélgetünk, én sírok.
Te próbálsz nyugtatni, de ez
Most kevés Mama. A síron
Búcsú virág szirma: deres.

Arcod, előttem, mint egy kép.
Megfagyott rajta az élet.
Sírva odahajolok még,
S ölelem, a semmiséget.

Ez maradt nekem. S a szíved,
Mely nélkül angyallá lettél.
E szívben én tovább élek,
Hiszen emberré, te tettél.

Jól éltél. Láthatod rajtam.
Könnyem kicsordul, hallgatok.
Ki öledben nőtt fel hajdan,
Szikrázó, fényes hajnalon,

Az most szomorú. A gyermek
Intett, Mama kezét fogva.
Vele együtt ő is elment,
Árnyuk, ködben eggyé olvadt.

Intek, gyermek önmagamnak,
Ki elment már, veled Mama.
Én lettem kedves szavadnak,
Magányos, édes dallama.

A fájdalom, mint egy patak
Zúg le, szívem megtört falán.
Benne már mélyen ott marad
Medre, ha kiszárad talán.

Csukott szemmel látom magam,
Gyermekként, még feléd futok.
Csodálva hallgatom szavad,
S puha válladra borulok.

Veled lesz mindig e gyermek
Szívemben, mint föld és az ég.
Kit egymásnak teremtettek,
Még valamikor, nagyon rég.