Az új évezred sok elemi csapással köszöntött ránk. Szinte alig van hét, hogy valahol a világon ne történne valamilyen katasztrófa. A sok áldozatot követelő szökőártól az „egyszerű” földrengésig, a bozóttüzektől a városromboló hurrikánokig, a madárinfluenzától az ebóláig, és még mennyi változatát sorolhatnánk annak: hol, mikor és mi minden pusztítja az embert és környezetét. Nincs ez másképpen hazánkban sem, csak itt nálunk a víz az úr. Hol a hiánya okoz bajt: szárazságot, aszályt, és ezek következményeit szenvedteti velünk. Máskor meg az a baj, ha túl sok van belőle, amikor belvíz hullámzik az araszos búza helyén, vagy árvizek riogatják a folyók menti falvakat, városokat, az emberek, az állatok, s az építmények vesztét előidézve. Ráadásul nem is ritka „vendégről” van szó.
Még ki sem hevertük a 2004. évi árvízi károkat, még jóformán fel sem épültek a rombadőlt házak utódai, s ez évben máris újabb, talán minden eddiginél nagyobb víztömegekkel kellett megküzdeni a folyók környékén, a gátakon.
Amikor úgy tűnt, hogy levonul az ár és végre fellélegezhetünk, s amikor még meg sem száradt a zsákokból kiöntött homok, újabbakat kellett tölteni, mert ismét áradni kezdtek a folyók. Szörnyű, hogy hányan váltak hajléktalanná, és sokszor egyik napról a másikra hogyan veszítettek el mindent, amiért addig egész életükben dolgoztak. Ha nem tudnánk, látnánk ezt a sok tragédiát, a szinte kilátástalannak tűnő emberi sorsokat, talán még örülhetnénk is, hogy mennyi jószándékú ember fogott össsze és sietett a segítségükre. Hány civil és katona, ismerős és ismeretlen dolgozott még szakadó esőben is a gátakon, időt-erőt nem kímélve a közös célért, hogy mentsék, ami még menthető.
Emlékszem, hogy a hatvanas években a Tisza és a Bodrog áradása miatt kerültek veszélybe a közelben lakók, s a mostanihoz hasonlóan dőltek össze házaik, s pusztultak állataik.
Az összefogásban akkor sem volt hiány. A több, mint 3000 embert foglalkoztató gyárban, ahol dolgoztam, ugyancsak nagy volt a segítőkészség. Óriási halomban gyűltek a ruhák, a takarók, szinte mindenki hozott valamit.
A Szakszervezet pedig úgy gondolta, hogy ha a tagok felajánlanák egy havi bélyegük árát, és azt a vállalat kiegészítené, már jelentős anyagi támogatást is küldhetnének a károsultaknak.
A területi vezetők, bizalmik és aktivisták vállalták a feladatot, hogy beszéljenek a szakszervezeti tagokkal. Így indultam el én is, hogy beszélgessek az emberekkel. Nem volt nehéz dolgom: mindenki készségesen csatlakozott a felhíváshoz. Ám ekkor két olyan rendkívüli esettel találkoztam mégis, amire sem azelőtt, sem azóta nem volt precedens az életemben.
Az első meglepetés akkor ért, amikor egy fiatal, jól kereső munkatárshoz értem és neki is feltettem a kérdést, hozzájárul-e a Szakszervezet javaslatához? Kérdésemre kérdéssel válaszolt: „Miért járulnék hozzá, egyébként is mit adnak ők nekem?”
A megdöbbenéstől szóhoz sem jutottam. Még hinni sem mertem, hogy akad közöttünk olyan is, aki ebben a nehéz helyzetben, amikor a legkisebb segítség is számít, megreked az „adok-kapok” szintjén.
Hang nélkül fordítottam hátat, és szomorúan indultam az üzembe, hogy folytassam küldetésemet. Itt ért a második, de ezúttal kellemesebb meglepetés, amikor egy nehéz fizikai munkát végző emberünkhöz érve ismertettem jövetelem célját. Nem csak a válasza volt pozitív, de rendkívüli volt a kérése is, amikor arra kért, hogy továbbítsam azt. Elmondta, hogy legalább egy családon azzal szeretne segíteni, hogy szívesen magukhoz venne 2-3 kis testvért, és addig sajátjukként vigyáznának reájuk, amíg a bajba jutott szülők a tönkrement házukat lakhatóvá teszik. - Szegény ember vagyok,- folytatta, - de enni azért van mit. S, amíg az én 5 gyermekemnek lesz, addig a kis hontalanoknak is jutni fog!
A szegény, de lelkiekben gazdag embert nézve elsírtam magam.
Aznap este sokáig nem tudtam elaludni. Az foglalkoztatott, hogy vajon a „szegény gazdag”, vagy a „gazdag szegény” hajtja-e most nyugodtabban álomra a fejét? Az elsőre gondoltam, mert aki reggel nem ismeri az emberséget, nem ismeri az meg estére sem, így miért is nyugtalankodna?
És a másik? Neki más gondjai voltak, s a feleségével együtt minden bizonnyal hozzám hasonlóan ő sem tudott elaludni. Mert ők gondolatban már át is rendezték a kétszobás lakást, hogy amikorra a „vendég” gyerekek megjönnek, nekik is jusson majd egy-egy kis sarok, ahol majd összebújhatnak, amikor úgy érzik, hogy hiányoznak nekik a szüleik…
Még ki sem hevertük a 2004. évi árvízi károkat, még jóformán fel sem épültek a rombadőlt házak utódai, s ez évben máris újabb, talán minden eddiginél nagyobb víztömegekkel kellett megküzdeni a folyók környékén, a gátakon.
Amikor úgy tűnt, hogy levonul az ár és végre fellélegezhetünk, s amikor még meg sem száradt a zsákokból kiöntött homok, újabbakat kellett tölteni, mert ismét áradni kezdtek a folyók. Szörnyű, hogy hányan váltak hajléktalanná, és sokszor egyik napról a másikra hogyan veszítettek el mindent, amiért addig egész életükben dolgoztak. Ha nem tudnánk, látnánk ezt a sok tragédiát, a szinte kilátástalannak tűnő emberi sorsokat, talán még örülhetnénk is, hogy mennyi jószándékú ember fogott össsze és sietett a segítségükre. Hány civil és katona, ismerős és ismeretlen dolgozott még szakadó esőben is a gátakon, időt-erőt nem kímélve a közös célért, hogy mentsék, ami még menthető.
Emlékszem, hogy a hatvanas években a Tisza és a Bodrog áradása miatt kerültek veszélybe a közelben lakók, s a mostanihoz hasonlóan dőltek össze házaik, s pusztultak állataik.
Az összefogásban akkor sem volt hiány. A több, mint 3000 embert foglalkoztató gyárban, ahol dolgoztam, ugyancsak nagy volt a segítőkészség. Óriási halomban gyűltek a ruhák, a takarók, szinte mindenki hozott valamit.
A Szakszervezet pedig úgy gondolta, hogy ha a tagok felajánlanák egy havi bélyegük árát, és azt a vállalat kiegészítené, már jelentős anyagi támogatást is küldhetnének a károsultaknak.
A területi vezetők, bizalmik és aktivisták vállalták a feladatot, hogy beszéljenek a szakszervezeti tagokkal. Így indultam el én is, hogy beszélgessek az emberekkel. Nem volt nehéz dolgom: mindenki készségesen csatlakozott a felhíváshoz. Ám ekkor két olyan rendkívüli esettel találkoztam mégis, amire sem azelőtt, sem azóta nem volt precedens az életemben.
Az első meglepetés akkor ért, amikor egy fiatal, jól kereső munkatárshoz értem és neki is feltettem a kérdést, hozzájárul-e a Szakszervezet javaslatához? Kérdésemre kérdéssel válaszolt: „Miért járulnék hozzá, egyébként is mit adnak ők nekem?”
A megdöbbenéstől szóhoz sem jutottam. Még hinni sem mertem, hogy akad közöttünk olyan is, aki ebben a nehéz helyzetben, amikor a legkisebb segítség is számít, megreked az „adok-kapok” szintjén.
Hang nélkül fordítottam hátat, és szomorúan indultam az üzembe, hogy folytassam küldetésemet. Itt ért a második, de ezúttal kellemesebb meglepetés, amikor egy nehéz fizikai munkát végző emberünkhöz érve ismertettem jövetelem célját. Nem csak a válasza volt pozitív, de rendkívüli volt a kérése is, amikor arra kért, hogy továbbítsam azt. Elmondta, hogy legalább egy családon azzal szeretne segíteni, hogy szívesen magukhoz venne 2-3 kis testvért, és addig sajátjukként vigyáznának reájuk, amíg a bajba jutott szülők a tönkrement házukat lakhatóvá teszik. - Szegény ember vagyok,- folytatta, - de enni azért van mit. S, amíg az én 5 gyermekemnek lesz, addig a kis hontalanoknak is jutni fog!
A szegény, de lelkiekben gazdag embert nézve elsírtam magam.
Aznap este sokáig nem tudtam elaludni. Az foglalkoztatott, hogy vajon a „szegény gazdag”, vagy a „gazdag szegény” hajtja-e most nyugodtabban álomra a fejét? Az elsőre gondoltam, mert aki reggel nem ismeri az emberséget, nem ismeri az meg estére sem, így miért is nyugtalankodna?
És a másik? Neki más gondjai voltak, s a feleségével együtt minden bizonnyal hozzám hasonlóan ő sem tudott elaludni. Mert ők gondolatban már át is rendezték a kétszobás lakást, hogy amikorra a „vendég” gyerekek megjönnek, nekik is jusson majd egy-egy kis sarok, ahol majd összebújhatnak, amikor úgy érzik, hogy hiányoznak nekik a szüleik…
0 Megjegyzések