Megható, szép ünnepségre kaptam meghívást, amikor az üzem két Mariska nénije közül az egyiket –, mert mindenki csak így hívta őket - nyugdíjba vonulása alkalmával búcsúztatták.
Néztem a gondoktól barázdált homlokú, nyílt tekintetű asszonyt, aki soha nem szerzett diplomát, még csak a szép szavaknak sem volt mestere, mégis az egész üzem példaképévé vált.
Ők, a másik Mariska nénivel még annak a kornak voltak a gyermekei, amikor egy vidéki lánynak –, kivéve egy-egy esküvőt, vagy ha néha cirkusz jött a faluba -, nem sok szórakozás akadt. Egyébként azt az egy kis ünneplőruhát, a fényesre vasalt szép fehér köténnyel csak vasárnap vették fel. Délelőtt templomba, míg délután – naplementig, mert csak addig illett – le-fel sétálgatni benne a falusi korzón. Ó, hányszor néztem kislányként szinte áhítattal a kerítésen levő kis lyukon át azt a belső méltóságot, ahogy átadták magukat annak a kevés pihenésnek, ami nekik csak ilyenkor jutott. Egy falusi lánynak, bármennyit dolgozott is, keresete nem volt. Miből is lett volna, hacsak nem a napszám, esetleg cselédbér. Az is csak addig volt az övé, míg haza nem ért vele, mert otthon már várta a család, hogy valamelyik gyerek gyorsan szaladhasson cukorért, petróért.
Álmaik netovábbja az egyenruhás volt. Mindegy, hogy postás, vagy vasutas, csak egyenruhája legyen, mert ahhoz biztos, fix fizetés járt. És mert mindig több volt a szép lány, mint az egyenruhás, s mert a falvakban élt a „suba subához, guba gubához” szemlélet is, amikor egy módosabb legény csakis hasonló lányt választhatott, így maradt a nehéz paraszti sors, és a szegény lány többnyire csak szegény maradt.
A két fiatal – akkor még Mariska – mindig jó barátnő volt, de a sorsnak soha nem voltak kegyeltjei. Az egyiknek a fronton esett el a férje, és négy kisgyermekkel maradt özvegyen. A nagy 6 éves, a kicsi féléves volt akkor. A másiknak szívbeteg férjéről és két kisgyermekről kellett gondoskodnia. Így élték a maguk küzdelmes életét.
Amikor az ötvenes években a szomszéd községben gyárat építettek, és elterjedt a hír, hogy betanított munkára bárkit felvesznek, ők az elsők között jelentkeztek.
Harminc év telt el azóta, egy üzemben, egy munkapad mellett, s a két Mariskából közben Mariska néni lett. A jól végzett munka öröme, a kiváló dolgozói kitüntetések, a főnökök, munkatársak szeretete és megbecsülése, és nem utolsósorban egy közösségbe való tartozás, a család mellett az eltelt időben az életüket jelentette.
És az egyik Mariska néni már búcsúzik. Szépen búcsúztatják. Leáll a tiszteletére az egész üzem. A sok virágtól, ajándéktól, ami körülveszi, könnyes arca alig-alig látszik. Az üzem vezetője, a művezető és csoportvezető egymás után köszönik meg lelkiismeretes, pontos, szép munkáját, s hogy rá mindig, mindenben lehetett számítani, és elhalmozzák további életét jó kívánataikkal. Jönnek a munkatársak is szomorúan, sorban, lehajtott fejjel búcsúzni, a szeretet megannyi megnyilvánulását bizonyító sok-sok ajándékkal. Tudják, sokáig üres lesz egy hely - a megszokott munkapad az üzemben -, s hogy kisebb-nagyobb gondjaikat nem lesz kivel megosztaniuk.
A máskor magabiztos asszony sír, s felzokog, amikor felteszem neki a kérdést, hogy hogy is lesz ezután? Elcsukló hangon feleli, hogy egyelőre még rágondolni is rossz.
Tudom, hogy még sokáig ébredni fog – amikor csak úgy, a biztonság kedvéért – csörögni szokott a vekker, s bánatosan sóhajt majd fel, amikor a munkába menőkkel elindulnak az autóbuszok.
Az elválás mindig fájdalommal jár, különösen ha az egyben az élet egy szakaszának a végét is jelenti, pedig most erről van szó, hiszen holnaptól már új szakasz kezdődik. Jóllehet, csendesebb, nyugodtabb, de magányosabb is, és ebbe oly nehéz belenyugodni.
Vigasztalom - s azt ő is tudja -, hogy az üzembe ezután is bármikor bejöhet, de az már nem ugyanaz, mint amikor a munkatársaival naponként mindent megoszthattak, az örömeiket éppen úgy, mint a gondjaikat.
A két Mariska néni közül – akiket annyi éven át az egész üzemben a tisztelet és megbecsülés övezett -, az egyik most búcsúzik.
A másik nem csak emiatt szomorú, hanem azért is, mert a távozó nélkül a munkatársak között is egyedül marad, amíg az ő hosszú munkáséveitől való búcsúztatása is el nem következik.
De, ha eljön az az idő, ő is ettől az üzemtől és ettől az összeszokott közösségtől szeretne elköszönni, fájó szívvel nekik is búcsút mondani.
Néztem a gondoktól barázdált homlokú, nyílt tekintetű asszonyt, aki soha nem szerzett diplomát, még csak a szép szavaknak sem volt mestere, mégis az egész üzem példaképévé vált.
Ők, a másik Mariska nénivel még annak a kornak voltak a gyermekei, amikor egy vidéki lánynak –, kivéve egy-egy esküvőt, vagy ha néha cirkusz jött a faluba -, nem sok szórakozás akadt. Egyébként azt az egy kis ünneplőruhát, a fényesre vasalt szép fehér köténnyel csak vasárnap vették fel. Délelőtt templomba, míg délután – naplementig, mert csak addig illett – le-fel sétálgatni benne a falusi korzón. Ó, hányszor néztem kislányként szinte áhítattal a kerítésen levő kis lyukon át azt a belső méltóságot, ahogy átadták magukat annak a kevés pihenésnek, ami nekik csak ilyenkor jutott. Egy falusi lánynak, bármennyit dolgozott is, keresete nem volt. Miből is lett volna, hacsak nem a napszám, esetleg cselédbér. Az is csak addig volt az övé, míg haza nem ért vele, mert otthon már várta a család, hogy valamelyik gyerek gyorsan szaladhasson cukorért, petróért.
Álmaik netovábbja az egyenruhás volt. Mindegy, hogy postás, vagy vasutas, csak egyenruhája legyen, mert ahhoz biztos, fix fizetés járt. És mert mindig több volt a szép lány, mint az egyenruhás, s mert a falvakban élt a „suba subához, guba gubához” szemlélet is, amikor egy módosabb legény csakis hasonló lányt választhatott, így maradt a nehéz paraszti sors, és a szegény lány többnyire csak szegény maradt.
A két fiatal – akkor még Mariska – mindig jó barátnő volt, de a sorsnak soha nem voltak kegyeltjei. Az egyiknek a fronton esett el a férje, és négy kisgyermekkel maradt özvegyen. A nagy 6 éves, a kicsi féléves volt akkor. A másiknak szívbeteg férjéről és két kisgyermekről kellett gondoskodnia. Így élték a maguk küzdelmes életét.
Amikor az ötvenes években a szomszéd községben gyárat építettek, és elterjedt a hír, hogy betanított munkára bárkit felvesznek, ők az elsők között jelentkeztek.
Harminc év telt el azóta, egy üzemben, egy munkapad mellett, s a két Mariskából közben Mariska néni lett. A jól végzett munka öröme, a kiváló dolgozói kitüntetések, a főnökök, munkatársak szeretete és megbecsülése, és nem utolsósorban egy közösségbe való tartozás, a család mellett az eltelt időben az életüket jelentette.
És az egyik Mariska néni már búcsúzik. Szépen búcsúztatják. Leáll a tiszteletére az egész üzem. A sok virágtól, ajándéktól, ami körülveszi, könnyes arca alig-alig látszik. Az üzem vezetője, a művezető és csoportvezető egymás után köszönik meg lelkiismeretes, pontos, szép munkáját, s hogy rá mindig, mindenben lehetett számítani, és elhalmozzák további életét jó kívánataikkal. Jönnek a munkatársak is szomorúan, sorban, lehajtott fejjel búcsúzni, a szeretet megannyi megnyilvánulását bizonyító sok-sok ajándékkal. Tudják, sokáig üres lesz egy hely - a megszokott munkapad az üzemben -, s hogy kisebb-nagyobb gondjaikat nem lesz kivel megosztaniuk.
A máskor magabiztos asszony sír, s felzokog, amikor felteszem neki a kérdést, hogy hogy is lesz ezután? Elcsukló hangon feleli, hogy egyelőre még rágondolni is rossz.
Tudom, hogy még sokáig ébredni fog – amikor csak úgy, a biztonság kedvéért – csörögni szokott a vekker, s bánatosan sóhajt majd fel, amikor a munkába menőkkel elindulnak az autóbuszok.
Az elválás mindig fájdalommal jár, különösen ha az egyben az élet egy szakaszának a végét is jelenti, pedig most erről van szó, hiszen holnaptól már új szakasz kezdődik. Jóllehet, csendesebb, nyugodtabb, de magányosabb is, és ebbe oly nehéz belenyugodni.
Vigasztalom - s azt ő is tudja -, hogy az üzembe ezután is bármikor bejöhet, de az már nem ugyanaz, mint amikor a munkatársaival naponként mindent megoszthattak, az örömeiket éppen úgy, mint a gondjaikat.
A két Mariska néni közül – akiket annyi éven át az egész üzemben a tisztelet és megbecsülés övezett -, az egyik most búcsúzik.
A másik nem csak emiatt szomorú, hanem azért is, mert a távozó nélkül a munkatársak között is egyedül marad, amíg az ő hosszú munkáséveitől való búcsúztatása is el nem következik.
De, ha eljön az az idő, ő is ettől az üzemtől és ettől az összeszokott közösségtől szeretne elköszönni, fájó szívvel nekik is búcsút mondani.
0 Megjegyzések