A hét testvér közül Laci volt a legidősebb, a nagytestvér. Ez a szó legszorosabb értelmében is igaz volt, mert a magas, vékony fiú alig 15-16 évesen már felül volt a 180 centin, míg én, a 4 éves kislány alig értem a térdénél feljebb. Nagyon szerettem őt. Az én szememben ő volt a legerősebb, a leghatalmasabb, szinte áhítattal néztem mindig rá, és amivel csak tudtam, kedveskedtem neki.
Az emlékeim között kutatva, a bátyámnak két kedvenc eledele volt. Az egyik a nagyobb ünnepekre sütött finom sima kalács, a másik a hétköznapokhoz kötődő paprikás krumpli, melyekről gyakran kérte, hogy az legyen az ebéd. Ha sor került egyszer-máskor rá, kérése teljesült, na de Édesanyánk szerint nem ehetett az egész család az ő kedvéért mindig paprikás krumplit. Ezt megfigyeltem, és valójában ekkor jött el az én időm, ugyanis elhatároztam, megtanulom, hogy hogyan kell csinálni, és hogy a kedvébe járjak, ezután majd megfőzöm neki én.
Gyerekes lelkesedésemet tett követte, és a nagy asztalsparhelt mellett – amit a földről még nem értem el – egy sámlira állva kötelességszerűen, mire az iskolából hazajött, én már meg is főztem kedvenc eledelét, és az ajtóig futottam elé újságolva, hogy minden készen van, jöhet ebédelni.
Hogy a „nagy mű” ehető és jó volt-e, az ma már kétséges. Az azonban biztos, hogy a bátyám ilyenkor az ölébe kapott és váltig bizonygatta, hogy az olyannyira finom, hogy életében olyan jót még soha nem evett. Én szinte hősnek éreztem magam, és végtelen boldog voltam, miközben Édesanyánk, - aki kora-háziasszonyi ténykedésemben nem akadályozott,- mosolyogva nézte gyermekei örömét.
Közben elérkezett a levente-korszak, amikor a mi Lacinkat is, - aki a valóságban még közelebb állt a kamasz-, mint a felnőtt korhoz-, az általános mozgósítás alkalmával besorozták, majd röviddel utána be is hívták katonának. Elvitték, de még azt sem tudtuk, hogy hová.
A családban hiába maradtunk még így is kilencen, hiszen az öreg nagyapám is velünk együtt élt, a bátyám nélkül üres lett a ház, és a nagy étkezőasztalnál kitöltetlen maradt egy hely. Most már csak abban reménykedtünk, hogy a közelgő karácsonyra szabadságra hazaengedik.
De csalódnunk kellett, mert nem így történt. Őt nem engedték, viszont helyette egy cenzúrázott tábori levelet hozott a posta, amiből arra következtettünk, hogy valahol, talán már az orosz fronton harcol.
A levél a szokványos szövegen kívül, hogy jól van, egészséges, ne aggódjunk érte, stb., egy különleges kérést is tartalmazott:
Karácsonykor és a többi nagy ünnepen, mielőtt a reggelihez ülnénk, a lábasokban sütött jó foszlós kalácsból az első szeletet tegyük ki az udvaron lévő mellékhelyiség tetejére az égi madaraknak. Ilyenkor gondolatban ő is velünk lesz, ha csak percekig is, hogy együtt ünnepeljünk és örülhessünk annak, hogy legalább az ártatlan madarak ehetnek abból, amiből ő sajnos nem ehet.
Kérését, - melyről ma már tudjuk, hogy életében hozzánk az utolsó volt-, sok-sok éven át teljesítettük. Még akkor is így volt ez, amikor őt már eltűntnek nyilvánították, de még a háború utáni puliszka-korszakban is, pedig akkor már a mindennapi kenyeret is csak elvétve sikerült biztosítanunk. Ám Édesanyánk – aki a hírek ellenére is mindig hazavárta-, ilyenkor is addig ügyeskedett, amíg az ünnepi kalácsot el nem készítette, mert őszintén hitt abban, hogy a madaraknak kirakott nagy karéj kalács, ha csak egy rövid időre is, gondolatban ismét összeköti itthoni családját és a ki tudja, a világ mely részén lévő távoli gyermekét.
Az emlékeim között kutatva, a bátyámnak két kedvenc eledele volt. Az egyik a nagyobb ünnepekre sütött finom sima kalács, a másik a hétköznapokhoz kötődő paprikás krumpli, melyekről gyakran kérte, hogy az legyen az ebéd. Ha sor került egyszer-máskor rá, kérése teljesült, na de Édesanyánk szerint nem ehetett az egész család az ő kedvéért mindig paprikás krumplit. Ezt megfigyeltem, és valójában ekkor jött el az én időm, ugyanis elhatároztam, megtanulom, hogy hogyan kell csinálni, és hogy a kedvébe járjak, ezután majd megfőzöm neki én.
Gyerekes lelkesedésemet tett követte, és a nagy asztalsparhelt mellett – amit a földről még nem értem el – egy sámlira állva kötelességszerűen, mire az iskolából hazajött, én már meg is főztem kedvenc eledelét, és az ajtóig futottam elé újságolva, hogy minden készen van, jöhet ebédelni.
Hogy a „nagy mű” ehető és jó volt-e, az ma már kétséges. Az azonban biztos, hogy a bátyám ilyenkor az ölébe kapott és váltig bizonygatta, hogy az olyannyira finom, hogy életében olyan jót még soha nem evett. Én szinte hősnek éreztem magam, és végtelen boldog voltam, miközben Édesanyánk, - aki kora-háziasszonyi ténykedésemben nem akadályozott,- mosolyogva nézte gyermekei örömét.
Közben elérkezett a levente-korszak, amikor a mi Lacinkat is, - aki a valóságban még közelebb állt a kamasz-, mint a felnőtt korhoz-, az általános mozgósítás alkalmával besorozták, majd röviddel utána be is hívták katonának. Elvitték, de még azt sem tudtuk, hogy hová.
A családban hiába maradtunk még így is kilencen, hiszen az öreg nagyapám is velünk együtt élt, a bátyám nélkül üres lett a ház, és a nagy étkezőasztalnál kitöltetlen maradt egy hely. Most már csak abban reménykedtünk, hogy a közelgő karácsonyra szabadságra hazaengedik.
De csalódnunk kellett, mert nem így történt. Őt nem engedték, viszont helyette egy cenzúrázott tábori levelet hozott a posta, amiből arra következtettünk, hogy valahol, talán már az orosz fronton harcol.
A levél a szokványos szövegen kívül, hogy jól van, egészséges, ne aggódjunk érte, stb., egy különleges kérést is tartalmazott:
Karácsonykor és a többi nagy ünnepen, mielőtt a reggelihez ülnénk, a lábasokban sütött jó foszlós kalácsból az első szeletet tegyük ki az udvaron lévő mellékhelyiség tetejére az égi madaraknak. Ilyenkor gondolatban ő is velünk lesz, ha csak percekig is, hogy együtt ünnepeljünk és örülhessünk annak, hogy legalább az ártatlan madarak ehetnek abból, amiből ő sajnos nem ehet.
Kérését, - melyről ma már tudjuk, hogy életében hozzánk az utolsó volt-, sok-sok éven át teljesítettük. Még akkor is így volt ez, amikor őt már eltűntnek nyilvánították, de még a háború utáni puliszka-korszakban is, pedig akkor már a mindennapi kenyeret is csak elvétve sikerült biztosítanunk. Ám Édesanyánk – aki a hírek ellenére is mindig hazavárta-, ilyenkor is addig ügyeskedett, amíg az ünnepi kalácsot el nem készítette, mert őszintén hitt abban, hogy a madaraknak kirakott nagy karéj kalács, ha csak egy rövid időre is, gondolatban ismét összeköti itthoni családját és a ki tudja, a világ mely részén lévő távoli gyermekét.
0 Megjegyzések