Gyűlölködő, feje tetejére állított világunkban – és nagyon is kritizálható műsorpolitikánkban – végre valami, ami nevel, oktat, példát mutat: ez a Kossuth rádió közelmúltban beindított „Egy csepp emberség“ című rovata. Jó hallani, amikor ismert és kevésbé ismert honfitársaink mondják el különböző példákon keresztül, hogy mi mindenre képes az emberség. Hát igen! Néha elég egy bíztató szó, egy mosoly, egy kedves tekintet, vagy nehezebben mozgó embertársunknak egy segítséget nyújtó kéz, hogy a szebbe, jobba vetett hitüket visszaadja.
Az emberséget már kisgyermekkortól tanítani kell, mert az a gyermek, aki ezt látja, ilyen légkörben nő fel, és ezt szokja meg, az természetesnek tartja majd felnőttként is, hogy soha ne legyen közömbös embertársai iránt.
A szülői példa legtöbb esetben meghatározó, amit az iskolai nevelés jól kiegészít, illetve kiegészíthetne, ha az sokszor kőfalba nem ütközne. S bár most is vannak kiváló pedagógusok, az ő szerepük az utóbbi időben mégis valahogyan átértékelődött. Mert a TV és a számítógép előtt felnövő nemzedék ma már annyi rossz példát lát, hogy sokszor inkább követi azt, mint amit valójában követnie kellene. És sajnos akadnak szülők, akik egyenesen megsértődnek, vagy nem ritkán még retorziót is kilátásba helyeznek, ha a rakoncátlan gyermeküket a pedagógus megdorgálja, vagy nevelni, a helyes irányba terelni próbálja.
Bezzeg nem így volt ez valamikor. A szülő kérése nem az volt, hogy a pedagógus írni, olvasni tanítsa meg a gyermekét, hanem az, hogy „tessék embert faragni belőle!“ S a szófogadatlan, rossz gyermekét azzal ijesztgette, hogy „ha nem viselkedsz tisztességesen, megmondalak a tanítódnak!“
A pedagógus pedig komoly társ volt abban, hogy a hajnaltól késő estig dolgozó szülők szerepét is átvegye, s a szó szoros értelmében ne csak tanítson, hanem egyéni példamutatással is, és szeretetteljes szigorral neveljen. Így emlékszem régi tanítóimra, Márta nénire, Gyula bácsira, Feri bácsira, Jolánka nénire, de Sanyi bácsira is, aki nem egyszer saját kerékpárján vitte haza távol lakó kis tanítványát, mert a gyermek családjában nem volt olyan felnőtt, aki hazavihette volna. De beszélhetnénk az örökké segítőkész Margitka és Marinka néniről is, és sorolhatnám tovább, akiknek a hivatása volt a mindene, akiknek az iskola nem csupán munkahelyet, hanem életteret, a második otthont is jelentette, s akik sajnos már régen nincsenek közöttünk. De emléküket, „… amíg az emlékek megmaradnak, elteszem, megőrzöm magamnak!“
Terikét már felnőtt koromban ismertem meg. Ő egy kis szabolcsi faluból, egy többgyermekes parasztcsaládból indult el már gyermekként is azzal az erős elhatározással, hogy ha egyszer nagy lesz, tanítónéni lesz belőle. Terve sikerült. Felnőttként hű feleség, szerető édesanya és kiváló pedagógus lett. Kiváló, aki nem csak a tudását igyekezett maradéktalanul átadni, hanem olyan toleranciával, szeretettel, megértéssel nevelte tanítványait, mintha valamennyi az ő gyermeke lenne. Ő volt az, akinek az óráján még a legdacosabb, konok-makacs kamasz is, aki azt nézte, hogy mikor és hogyan törjön borsot kevésbé szeretett tanára, vagy iskolatársa orra alá, a Terike óráján elcsendesedett. Mert Terike néni Terike néni volt, akinek varázslatos egyéniségével, határtalan türelmével, simogató mosolyával nem volt szabad visszaélni. S mintha csak szövetséget kötöttek volna, ezzel az iskolatársak is valamennyien egyetértettek.
Azt a földöntúli boldogságot és örömet sem lehet elfelejteni, amikor anya és lánya, mint kollégák, először léptek be együtt az iskola kapuján. De a boldogság nagyon ritka madár, sehol sem szokott sokáig időzni, tőle pedig talán minden addiginál is gyorsabban röppent tova. Mert, még alig kezdődött el az új tanév, mint derült égből a villámcsapás, terjedt el a hír: Terike néni gyógyíthatatlan beteg. Ő maga is csak akkor tudta meg, hogy a gyilkos kór már mennyire elhatalmasodott benne, amikor már nem volt segítség. Míg rohamosan csökkenő erejével bírta, még így is eljárt az iskolába a szeretett tanítványok és kollégák közé. De gyorsan vége lett ennek is. Utolsó óráiban lélekben szinte mindenki vele volt, még a kevésbé istenhívők is imádkoztak érte.
Óriási temetése volt. A vigasztalhatatlan család, jó barátok és ismerősök mellett, gyászoló kollégák, régi és utolsó tanítványok és megrendült szüleik sorfala között kísérték utolsó útjára, akik a szeretet virágaival borították be végső nyughelyét.
Terike azok közé a pedagógusok közé tartozott, akiknél a naponkénti emberség cseppjei érré, patakká, folyammá duzzadtak, hogy példát mutatva, feltartóztathatatlanul hömpölyögjenek tovább.
Teltek az évek, a kisváros iskolája fennállásának 60. évfordulóját ünnepelte, s ez alkalomból emlékkönyvet készítettek. Egy volt tanítvány, aki, ha Terike élne, ma már a kollégája lenne, külön kérte, hogy életének meghatározó epizódjával ő emlékezhessen rá:
„Terike néni a napközis tanárnénim volt, - írja a régi tanítvány. – Egy alkalommal olyan fáradtság vett rajtam erőt, hogy leborultam a padra, és elaludtam. Amikor felébredtem, riadtan néztem szét, és meglepődve láttam, hogy az osztályban síri csend van, még egy pisszenés sem hallik, s a vállamra Terike néni a saját pulóverét terítette. Hát dorgálás helyett így védte, óvta az én álmomat az én drága tanárnénim.
Határtalan jósága annyira meghatott, hogy ekkor határoztam el, hogy én is pedagógus leszek, és igyekszem olyan szeretettel, megértéssel nevelni a tanítványaimat, ahogyan ő tette.“
A másik, ugyancsak kiváló pedagógus termetre ugyan alacsony, de emberi nagyságában kimagasló volt.
Dúlt a második világháború, lőtték a falut, a tehetősebbek menekültek , ki merre tudott az egyre közeledő ostrom elől. Elmenekült a jegyző, a lelkész, a gyógyszerész, s a pedagógusok is, de ő úgy döntött, hogy 6 gyermekével nem megy sehová, ha meg kell halni, haljon meg otthon. De nem menekült el a falu népe sem: ahol volt pince, oda, ahol nem, ott a kertekben, a maguk készítette bunkerokba bújva várták, hogy elcsendesüljenek a szörnyű harcok.
A bevonuló katonák románok voltak. Ő, mint fiatal pedagógus, pár évig Erdélyben tanított, így tökéletesen beszélte a nyelvüket. Tudták ezt a falubeliek is, így állandóan hívták, menjen, segítsen, mert elhajtják az állataikat, üldözik a lányokat, szétdúlják szegényes kis otthonukat. Ő szinte mindig úton volt, mindenütt segített, ahol szükség volt rá, még a részeg katonákkal is szót tudott érteni. De elsősorban a tisztjeiken keresztül , akik között – vannak még csodák – a parancsnok egy magyar származású tiszt volt, aki valamikor abban a kis székely faluban élt, ahol ő, mint fiatal pedagógus tanított, s ez a tiszt azonnal ráismert régi tanítójára. Az ő segítségével sikerült elérnie, hogy a kis falu lakosságát az ijedelmeken kívül, különösebb károsodás a bevonuló katonák miatt ne érje. Más volt a helyzet az összeomlott, szétlőtt házaikkal, a háború polgári hősi halottaival, akiket, mint lelkésztanító, ő temetett el.
S ahogy távolodtak a harcok, tovább vonultak a katonák, ő egymás után kereste fel a szülőket, és újraszervezte, illetve délelőtti-délutáni oktatással elindította a tanítást.
Saját könyvtárából boldogan kölcsönzött az olvasni vágyóknak, hiszen a legtöbb háznál csak a kalendárium képezte az olvasnivalót. De sorban jöttek hozzá azok is, akik kérték, hogy készítsen tervrajzot a romba dőlt házaik felépítéséhez. S ő fáradhatatlanul dolgozott, még az éjszakáit is megrövidítve, de teljesítette a kéréseket. A nappalai ugyanakkor a gyermekeké voltak, hiszen, mint pedagógus, nagy szakmai tudással és szeretettel tanította őket. S mikor feltűnt, hogy az egyik gyermek nem jár iskolába, - és a család látogatásánál megtudta, hogy azért, mert nincsen nadrágja -, természetesnek vette, hogy két nadrágja közül az egyiket, - mert a háború viharaiban neki is csak kettő maradt – elvigye a tanítványának, hogy ő is tudjon iskolába járni, ne maradjon le a többitől. Egy alkalommal - éppen karácsony közeledett - meglátogatni indult egy, már több napja hiányzó tanítványát. A sok lövést kapott, még mindig félig romos házba lépve megdöbbenve látta, hogy a kis testvérek, mint riadt madárkák ülnek az egyetlen fűtött helyiségben lévő rozoga dikón, míg egy másikon, az amúgy is TBC-s szülők lázasan, betegen fekszenek. Az anyának még felkelni sincsen ereje, nemhogy az öt gyermeknek főzni tudna valamit karácsonyra.
A látogatásról lélekben feldúltan ment haza, és számolt be feleségének, akivel azonnal döntöttek: úgy készülnek fel az ünnepekre, hogy ez a család se’ szenvedjen majd semmiben sem hiányt.
„Jobb adni, mint kapni“ mondja a közmondás, ám ez esetben nehéz lenne eldönteni, hogy ki örült jobban: az, aki adott, vagy az, aki kapott. Az azonban egészen bizonyos, hogy a két családnak nem ez a gondoskodás, hanem az abban megnyilvánuló őszinte, emberbaráti szeretet jelentette az igazi karácsonyt.
S amikor kérdezgették tőle, hogy sok-sok jóságáért mi a fizetség, mennyivel tartoznak, a válasz mindig ugyanaz volt, hogy „csak jó szóval, hát mivel is tartoznának mással?“
Ilyen szép gazdag életet élt, és mint általában a jó embereket, őt is fiatalon ragadta el a kegyetlen halál; hiszen még 58 éves sem volt.
A régi, szegényes település a főutcán lévő egyetlen kerekes kútjával az eltelt években közművesített, szép kis várossá fejlődött. De régi pedagógusa áldásos életét a gyorsan múló idő sem süllyesztette a feledés homályába.
Az önkormányzat és a hálás tanítványok, a halála után még 40 évvel is, 2000-ben, a millenniumi év alkalmával úgy állítottak számára emléket, hogy volt lakóháza falán márványtáblát avattak. A táblára Váci Mihály Legenda című verséből az alábbi, csodálatosan szép sorokat vésették:
„ Akit a nép ajkára vesz, vállára veszi azt,
akit a nép vállára vesz, szívébe zárja azt,
akit a nép szívébe zár, nem hal meg soha az.”
Ez a másik pedagógus, aki egész életét embertársai szolgálatába állította, s aki maga volt a szeretet, az Édesapám volt…
Az emberséget már kisgyermekkortól tanítani kell, mert az a gyermek, aki ezt látja, ilyen légkörben nő fel, és ezt szokja meg, az természetesnek tartja majd felnőttként is, hogy soha ne legyen közömbös embertársai iránt.
A szülői példa legtöbb esetben meghatározó, amit az iskolai nevelés jól kiegészít, illetve kiegészíthetne, ha az sokszor kőfalba nem ütközne. S bár most is vannak kiváló pedagógusok, az ő szerepük az utóbbi időben mégis valahogyan átértékelődött. Mert a TV és a számítógép előtt felnövő nemzedék ma már annyi rossz példát lát, hogy sokszor inkább követi azt, mint amit valójában követnie kellene. És sajnos akadnak szülők, akik egyenesen megsértődnek, vagy nem ritkán még retorziót is kilátásba helyeznek, ha a rakoncátlan gyermeküket a pedagógus megdorgálja, vagy nevelni, a helyes irányba terelni próbálja.
Bezzeg nem így volt ez valamikor. A szülő kérése nem az volt, hogy a pedagógus írni, olvasni tanítsa meg a gyermekét, hanem az, hogy „tessék embert faragni belőle!“ S a szófogadatlan, rossz gyermekét azzal ijesztgette, hogy „ha nem viselkedsz tisztességesen, megmondalak a tanítódnak!“
A pedagógus pedig komoly társ volt abban, hogy a hajnaltól késő estig dolgozó szülők szerepét is átvegye, s a szó szoros értelmében ne csak tanítson, hanem egyéni példamutatással is, és szeretetteljes szigorral neveljen. Így emlékszem régi tanítóimra, Márta nénire, Gyula bácsira, Feri bácsira, Jolánka nénire, de Sanyi bácsira is, aki nem egyszer saját kerékpárján vitte haza távol lakó kis tanítványát, mert a gyermek családjában nem volt olyan felnőtt, aki hazavihette volna. De beszélhetnénk az örökké segítőkész Margitka és Marinka néniről is, és sorolhatnám tovább, akiknek a hivatása volt a mindene, akiknek az iskola nem csupán munkahelyet, hanem életteret, a második otthont is jelentette, s akik sajnos már régen nincsenek közöttünk. De emléküket, „… amíg az emlékek megmaradnak, elteszem, megőrzöm magamnak!“
Terikét már felnőtt koromban ismertem meg. Ő egy kis szabolcsi faluból, egy többgyermekes parasztcsaládból indult el már gyermekként is azzal az erős elhatározással, hogy ha egyszer nagy lesz, tanítónéni lesz belőle. Terve sikerült. Felnőttként hű feleség, szerető édesanya és kiváló pedagógus lett. Kiváló, aki nem csak a tudását igyekezett maradéktalanul átadni, hanem olyan toleranciával, szeretettel, megértéssel nevelte tanítványait, mintha valamennyi az ő gyermeke lenne. Ő volt az, akinek az óráján még a legdacosabb, konok-makacs kamasz is, aki azt nézte, hogy mikor és hogyan törjön borsot kevésbé szeretett tanára, vagy iskolatársa orra alá, a Terike óráján elcsendesedett. Mert Terike néni Terike néni volt, akinek varázslatos egyéniségével, határtalan türelmével, simogató mosolyával nem volt szabad visszaélni. S mintha csak szövetséget kötöttek volna, ezzel az iskolatársak is valamennyien egyetértettek.
Azt a földöntúli boldogságot és örömet sem lehet elfelejteni, amikor anya és lánya, mint kollégák, először léptek be együtt az iskola kapuján. De a boldogság nagyon ritka madár, sehol sem szokott sokáig időzni, tőle pedig talán minden addiginál is gyorsabban röppent tova. Mert, még alig kezdődött el az új tanév, mint derült égből a villámcsapás, terjedt el a hír: Terike néni gyógyíthatatlan beteg. Ő maga is csak akkor tudta meg, hogy a gyilkos kór már mennyire elhatalmasodott benne, amikor már nem volt segítség. Míg rohamosan csökkenő erejével bírta, még így is eljárt az iskolába a szeretett tanítványok és kollégák közé. De gyorsan vége lett ennek is. Utolsó óráiban lélekben szinte mindenki vele volt, még a kevésbé istenhívők is imádkoztak érte.
Óriási temetése volt. A vigasztalhatatlan család, jó barátok és ismerősök mellett, gyászoló kollégák, régi és utolsó tanítványok és megrendült szüleik sorfala között kísérték utolsó útjára, akik a szeretet virágaival borították be végső nyughelyét.
Terike azok közé a pedagógusok közé tartozott, akiknél a naponkénti emberség cseppjei érré, patakká, folyammá duzzadtak, hogy példát mutatva, feltartóztathatatlanul hömpölyögjenek tovább.
Teltek az évek, a kisváros iskolája fennállásának 60. évfordulóját ünnepelte, s ez alkalomból emlékkönyvet készítettek. Egy volt tanítvány, aki, ha Terike élne, ma már a kollégája lenne, külön kérte, hogy életének meghatározó epizódjával ő emlékezhessen rá:
„Terike néni a napközis tanárnénim volt, - írja a régi tanítvány. – Egy alkalommal olyan fáradtság vett rajtam erőt, hogy leborultam a padra, és elaludtam. Amikor felébredtem, riadtan néztem szét, és meglepődve láttam, hogy az osztályban síri csend van, még egy pisszenés sem hallik, s a vállamra Terike néni a saját pulóverét terítette. Hát dorgálás helyett így védte, óvta az én álmomat az én drága tanárnénim.
Határtalan jósága annyira meghatott, hogy ekkor határoztam el, hogy én is pedagógus leszek, és igyekszem olyan szeretettel, megértéssel nevelni a tanítványaimat, ahogyan ő tette.“
A másik, ugyancsak kiváló pedagógus termetre ugyan alacsony, de emberi nagyságában kimagasló volt.
Dúlt a második világháború, lőtték a falut, a tehetősebbek menekültek , ki merre tudott az egyre közeledő ostrom elől. Elmenekült a jegyző, a lelkész, a gyógyszerész, s a pedagógusok is, de ő úgy döntött, hogy 6 gyermekével nem megy sehová, ha meg kell halni, haljon meg otthon. De nem menekült el a falu népe sem: ahol volt pince, oda, ahol nem, ott a kertekben, a maguk készítette bunkerokba bújva várták, hogy elcsendesüljenek a szörnyű harcok.
A bevonuló katonák románok voltak. Ő, mint fiatal pedagógus, pár évig Erdélyben tanított, így tökéletesen beszélte a nyelvüket. Tudták ezt a falubeliek is, így állandóan hívták, menjen, segítsen, mert elhajtják az állataikat, üldözik a lányokat, szétdúlják szegényes kis otthonukat. Ő szinte mindig úton volt, mindenütt segített, ahol szükség volt rá, még a részeg katonákkal is szót tudott érteni. De elsősorban a tisztjeiken keresztül , akik között – vannak még csodák – a parancsnok egy magyar származású tiszt volt, aki valamikor abban a kis székely faluban élt, ahol ő, mint fiatal pedagógus tanított, s ez a tiszt azonnal ráismert régi tanítójára. Az ő segítségével sikerült elérnie, hogy a kis falu lakosságát az ijedelmeken kívül, különösebb károsodás a bevonuló katonák miatt ne érje. Más volt a helyzet az összeomlott, szétlőtt házaikkal, a háború polgári hősi halottaival, akiket, mint lelkésztanító, ő temetett el.
S ahogy távolodtak a harcok, tovább vonultak a katonák, ő egymás után kereste fel a szülőket, és újraszervezte, illetve délelőtti-délutáni oktatással elindította a tanítást.
Saját könyvtárából boldogan kölcsönzött az olvasni vágyóknak, hiszen a legtöbb háznál csak a kalendárium képezte az olvasnivalót. De sorban jöttek hozzá azok is, akik kérték, hogy készítsen tervrajzot a romba dőlt házaik felépítéséhez. S ő fáradhatatlanul dolgozott, még az éjszakáit is megrövidítve, de teljesítette a kéréseket. A nappalai ugyanakkor a gyermekeké voltak, hiszen, mint pedagógus, nagy szakmai tudással és szeretettel tanította őket. S mikor feltűnt, hogy az egyik gyermek nem jár iskolába, - és a család látogatásánál megtudta, hogy azért, mert nincsen nadrágja -, természetesnek vette, hogy két nadrágja közül az egyiket, - mert a háború viharaiban neki is csak kettő maradt – elvigye a tanítványának, hogy ő is tudjon iskolába járni, ne maradjon le a többitől. Egy alkalommal - éppen karácsony közeledett - meglátogatni indult egy, már több napja hiányzó tanítványát. A sok lövést kapott, még mindig félig romos házba lépve megdöbbenve látta, hogy a kis testvérek, mint riadt madárkák ülnek az egyetlen fűtött helyiségben lévő rozoga dikón, míg egy másikon, az amúgy is TBC-s szülők lázasan, betegen fekszenek. Az anyának még felkelni sincsen ereje, nemhogy az öt gyermeknek főzni tudna valamit karácsonyra.
A látogatásról lélekben feldúltan ment haza, és számolt be feleségének, akivel azonnal döntöttek: úgy készülnek fel az ünnepekre, hogy ez a család se’ szenvedjen majd semmiben sem hiányt.
„Jobb adni, mint kapni“ mondja a közmondás, ám ez esetben nehéz lenne eldönteni, hogy ki örült jobban: az, aki adott, vagy az, aki kapott. Az azonban egészen bizonyos, hogy a két családnak nem ez a gondoskodás, hanem az abban megnyilvánuló őszinte, emberbaráti szeretet jelentette az igazi karácsonyt.
S amikor kérdezgették tőle, hogy sok-sok jóságáért mi a fizetség, mennyivel tartoznak, a válasz mindig ugyanaz volt, hogy „csak jó szóval, hát mivel is tartoznának mással?“
Ilyen szép gazdag életet élt, és mint általában a jó embereket, őt is fiatalon ragadta el a kegyetlen halál; hiszen még 58 éves sem volt.
A régi, szegényes település a főutcán lévő egyetlen kerekes kútjával az eltelt években közművesített, szép kis várossá fejlődött. De régi pedagógusa áldásos életét a gyorsan múló idő sem süllyesztette a feledés homályába.
Az önkormányzat és a hálás tanítványok, a halála után még 40 évvel is, 2000-ben, a millenniumi év alkalmával úgy állítottak számára emléket, hogy volt lakóháza falán márványtáblát avattak. A táblára Váci Mihály Legenda című verséből az alábbi, csodálatosan szép sorokat vésették:
„ Akit a nép ajkára vesz, vállára veszi azt,
akit a nép vállára vesz, szívébe zárja azt,
akit a nép szívébe zár, nem hal meg soha az.”
Ez a másik pedagógus, aki egész életét embertársai szolgálatába állította, s aki maga volt a szeretet, az Édesapám volt…
0 Megjegyzések