Ez a nap is úgy indult, mint a többi. Korán, és ahogy az utóbbi időben egyre gyakrabban, most is nagyon fáradtan ébredt. Ám ezen nem csodálkozott, hiszen a gyár festőüzemének egyik legnehezebb, és az egészségre is nagyon ártalmas területén dolgozott, s hazaérve az éppen csak hogy lakhatóvá tett, de valójában még félig kész házán folytatta a munkát. Úgy tervezte, hogy a még vakolatlan vályogépületet a tél beállta előtt befejezi.
Bár a felkelő nap első sugarai még alig törték át a hajnali eget, Feri már útra készen állt, de az ajtóból még hosszan visszanézett, tekintetével végigsimogatva nyolc alvó gyermekét. A hét fiát, akik közül a három nagy már iskolába járt, az óvodába járó két ikerpárt, s a pár hetes pici csecsemőt, az egész család szeme fényét, az egyetlen kislányt, aki békésen szundikált édesanyja karján. Rajongásig szerette őket. Szívében meleg érzésekkel óvatosan csukta be az ajtót, hiszen korán van még, hagy pihenjenek.
Úgy tűnt, hogy a friss hajnali levegőn csökkent a fáradtsága is, s kerékpárján az üzembe érve a már megszokott módon felvette a munkát. Szeretett itt dolgozni. Összetartó, jó kollektíva volt az övék, és emberségesek, megértőek voltak a főnökök is.
A reggeli nagy fáradtság egyszer csak újra erőt vett rajta, de a délelőtt azért még eltelt valahogy. Ám a munka nem úgy ment, mint máskor, majd egyik pillanatról a másikra, egyetlen hang nélkül előre bukott. Mire a munkatársak észrevették, már mozdulni sem tudott. Azt hitték, elájult. Próbálták itatni, szólongatni, de mindhiába, nem reagált semmire. Azonnal hívták az üzemorvost és a mentőket is, de ők már csak a halál beálltát tudták megállapítani.
Mindenkire a döbbenet erejével hatott a futótűzként elterjedő hír, hogy a festőüzemben hirtelen meghalt egy munkás, a vállalati törzsgárda tagja, kiváló dolgozó, egy köztiszteletben álló csendes-szerény ember, aki nyolc gyermekével a sokgyerekesek között is a legnagyobb családos volt a gyárban.
A méhkasként felbolydult üzemben az első megrázkódtatás után felmerült a kérdés, hogy ki menjen el, ki mondja meg az özvegynek s az árván maradt gyermekeknek, hogy a hűséges férj, a szerető édesapa, a jó munkatárs és szorgalmas dolgozó nincs többé. Hiszen még azok előtt is hihetetlen volt ez, akik a szörnyű tragédiának szemtanúi voltak. Ki menjen el, ki mondja meg a feleségnek, az árváknak, hogy akit annyira szerettek, ne várják, nem megy haza többé.
Aztán mégis dönteniük kellett, s végül az üzem Feri művezetőjét és egyik közvetlen munkatársát s egyben jó barátját bízta meg, hogy ennek a nagyon fájdalmas kötelezettségnek eleget tegyenek.
A gyártól a kis családi házig vezető út felért egy örökkévalósággal, melyet gondolataikba mélyedve, egyre idegesebben, hang nélkül tettek meg. A bennük lévő feszültség csak tovább fokozódott, mikor meglátták az özvegyet, aki mit sem sejtve, békésen kapálgatott a ház előtti kertben. Az asszony ugyancsak meglepődött, amikor észrevette, hogy a két ismerős éppen hozzájuk tart, és ráadásul ebben a szokatlan időben, amikor a gyárban még javában folyik a munka. Ilyenkor még a jó barát sem szokott idejönni, nemhogy ketten, és közülük az egyik éppen a művezető.
Egyre nyugtalanabbul, de barátságosan tessékelte be a nem várt vendégeket, várakozással tekintve rájuk, hogy megtudja jövetelük célját. A hirtelen jött sokktól először azt hitte, nem jól hall, amikor tudatták vele a rettenetes hírt, hogy meghalt a férje. Egy székre lerogyva, szinte eszelősen kérdezgette, hogy ugye nem igaz? Mert ez nem lehet igaz, csak talán rosszul lett, és a jó orvosok majd csak meggyógyítják. Hosszú időbe telt, míg tudatáig hatolt a szörnyű valóság, hogy a férje meghalt, hiába várja ezután.
Mély letargiájából a kis csecsemő sírása riasztotta fel, s gépiesen indult megetetni, mert a gyermek éhes, neki ennie kell.
Az iskolából, óvodából hazatérő árvák anyjuktól tudták meg a szomorú hírt, amit valójában fel sem tudtak fogni, hiszen ahhoz kicsik voltak még.
A gyár hűséges dolgozóját saját halottjának tekintette, s a szakszervezettől külön is eljártak, hogy a CSÉB, mely az utolsó tagdíj befizetésének pár napos késése miatt elzárkózott tőle, a temetési segélyt mégis kifizesse.
A végtisztesség-adáson szem szárazon nem maradt, s a koporsó körül hullámzott a tömeg, hogy Ferit még egyszer láthassák. A tiszteletes úr megható, szép beszédében búcsúztatta szeretteitől, munkatársaitól, ismerőseitől.
…”Majd a megnyugvásról beszél, s feltámadásról szól a pap.
De az özvegynek szánt szavak tompán, üresen konganak.
Őt most kérdések feszítik, ezekkel küzd az értelem:
Miért pont Ő és hogyan tovább, s mi lesz velem, mi lesz velem?”
(Dr. Ujlaky István)
S míg mélységes gyászában férjét a sírba is elkísérte volna, lelke mélyén megszólalt egy hang a nyolc gyermekéről érzett felelősségéről. Ekkor ébredt tudatára annak, hogy az életnek szeretett párja nélkül is mennie kell tovább, s őneki ezután gyermekei életében az apát is pótolnia kell. Ezért ott a koporsó mellett fogadta meg, hogy helyette is, egyedül is, felneveli őket.
Alig lett vége a nagy temetésnek, a gyár több mint 3000 dolgozója között soha nem látott versengés indult, hogy melyik brigád, üzemi kollektíva mivel is segítse a magára maradt népes családot. Szakmunkások csapata döntötte el, hogy szabadidejükben befejezik a félig kész házat, míg mások a szerény kis bútorzat cseréjét tűzték napirendre. De biztosították a téli tüzelőt, a gyermekeknek szükséges holmikat, és egyéb anyagiakat is, mert mindenki igyekezett tenni valamit.
Fájó szívvel vették tudomásul, hogy örökre elment egy ember, egy szerény, halk szavú munkás, aki olyan csendben távozott, ahogyan élt. Ám olyan űrt hagyott maga után, amilyet, ha élne, el sem tudna képzelni.
Bár azt mindenki tudta, hogy Őt pótolni semmivel nem lehet, de hogy mit jelentett embertársainak, azt a családjáért való összefogás egyértelműen bizonyította.
Özvegye több évtizeddel élte túl, és ahogy megfogadta, gyermekeiket egyedül is, helyette is felnevelte és haláláig összetartotta őket.
Emlékét szeretettel-kegyelettel megőrizte, s azt az űrt, mely lelkében szeretett férje elvesztése után maradt, nem töltötte be soha senkivel…
Bár a felkelő nap első sugarai még alig törték át a hajnali eget, Feri már útra készen állt, de az ajtóból még hosszan visszanézett, tekintetével végigsimogatva nyolc alvó gyermekét. A hét fiát, akik közül a három nagy már iskolába járt, az óvodába járó két ikerpárt, s a pár hetes pici csecsemőt, az egész család szeme fényét, az egyetlen kislányt, aki békésen szundikált édesanyja karján. Rajongásig szerette őket. Szívében meleg érzésekkel óvatosan csukta be az ajtót, hiszen korán van még, hagy pihenjenek.
Úgy tűnt, hogy a friss hajnali levegőn csökkent a fáradtsága is, s kerékpárján az üzembe érve a már megszokott módon felvette a munkát. Szeretett itt dolgozni. Összetartó, jó kollektíva volt az övék, és emberségesek, megértőek voltak a főnökök is.
A reggeli nagy fáradtság egyszer csak újra erőt vett rajta, de a délelőtt azért még eltelt valahogy. Ám a munka nem úgy ment, mint máskor, majd egyik pillanatról a másikra, egyetlen hang nélkül előre bukott. Mire a munkatársak észrevették, már mozdulni sem tudott. Azt hitték, elájult. Próbálták itatni, szólongatni, de mindhiába, nem reagált semmire. Azonnal hívták az üzemorvost és a mentőket is, de ők már csak a halál beálltát tudták megállapítani.
Mindenkire a döbbenet erejével hatott a futótűzként elterjedő hír, hogy a festőüzemben hirtelen meghalt egy munkás, a vállalati törzsgárda tagja, kiváló dolgozó, egy köztiszteletben álló csendes-szerény ember, aki nyolc gyermekével a sokgyerekesek között is a legnagyobb családos volt a gyárban.
A méhkasként felbolydult üzemben az első megrázkódtatás után felmerült a kérdés, hogy ki menjen el, ki mondja meg az özvegynek s az árván maradt gyermekeknek, hogy a hűséges férj, a szerető édesapa, a jó munkatárs és szorgalmas dolgozó nincs többé. Hiszen még azok előtt is hihetetlen volt ez, akik a szörnyű tragédiának szemtanúi voltak. Ki menjen el, ki mondja meg a feleségnek, az árváknak, hogy akit annyira szerettek, ne várják, nem megy haza többé.
Aztán mégis dönteniük kellett, s végül az üzem Feri művezetőjét és egyik közvetlen munkatársát s egyben jó barátját bízta meg, hogy ennek a nagyon fájdalmas kötelezettségnek eleget tegyenek.
A gyártól a kis családi házig vezető út felért egy örökkévalósággal, melyet gondolataikba mélyedve, egyre idegesebben, hang nélkül tettek meg. A bennük lévő feszültség csak tovább fokozódott, mikor meglátták az özvegyet, aki mit sem sejtve, békésen kapálgatott a ház előtti kertben. Az asszony ugyancsak meglepődött, amikor észrevette, hogy a két ismerős éppen hozzájuk tart, és ráadásul ebben a szokatlan időben, amikor a gyárban még javában folyik a munka. Ilyenkor még a jó barát sem szokott idejönni, nemhogy ketten, és közülük az egyik éppen a művezető.
Egyre nyugtalanabbul, de barátságosan tessékelte be a nem várt vendégeket, várakozással tekintve rájuk, hogy megtudja jövetelük célját. A hirtelen jött sokktól először azt hitte, nem jól hall, amikor tudatták vele a rettenetes hírt, hogy meghalt a férje. Egy székre lerogyva, szinte eszelősen kérdezgette, hogy ugye nem igaz? Mert ez nem lehet igaz, csak talán rosszul lett, és a jó orvosok majd csak meggyógyítják. Hosszú időbe telt, míg tudatáig hatolt a szörnyű valóság, hogy a férje meghalt, hiába várja ezután.
Mély letargiájából a kis csecsemő sírása riasztotta fel, s gépiesen indult megetetni, mert a gyermek éhes, neki ennie kell.
Az iskolából, óvodából hazatérő árvák anyjuktól tudták meg a szomorú hírt, amit valójában fel sem tudtak fogni, hiszen ahhoz kicsik voltak még.
A gyár hűséges dolgozóját saját halottjának tekintette, s a szakszervezettől külön is eljártak, hogy a CSÉB, mely az utolsó tagdíj befizetésének pár napos késése miatt elzárkózott tőle, a temetési segélyt mégis kifizesse.
A végtisztesség-adáson szem szárazon nem maradt, s a koporsó körül hullámzott a tömeg, hogy Ferit még egyszer láthassák. A tiszteletes úr megható, szép beszédében búcsúztatta szeretteitől, munkatársaitól, ismerőseitől.
…”Majd a megnyugvásról beszél, s feltámadásról szól a pap.
De az özvegynek szánt szavak tompán, üresen konganak.
Őt most kérdések feszítik, ezekkel küzd az értelem:
Miért pont Ő és hogyan tovább, s mi lesz velem, mi lesz velem?”
(Dr. Ujlaky István)
S míg mélységes gyászában férjét a sírba is elkísérte volna, lelke mélyén megszólalt egy hang a nyolc gyermekéről érzett felelősségéről. Ekkor ébredt tudatára annak, hogy az életnek szeretett párja nélkül is mennie kell tovább, s őneki ezután gyermekei életében az apát is pótolnia kell. Ezért ott a koporsó mellett fogadta meg, hogy helyette is, egyedül is, felneveli őket.
Alig lett vége a nagy temetésnek, a gyár több mint 3000 dolgozója között soha nem látott versengés indult, hogy melyik brigád, üzemi kollektíva mivel is segítse a magára maradt népes családot. Szakmunkások csapata döntötte el, hogy szabadidejükben befejezik a félig kész házat, míg mások a szerény kis bútorzat cseréjét tűzték napirendre. De biztosították a téli tüzelőt, a gyermekeknek szükséges holmikat, és egyéb anyagiakat is, mert mindenki igyekezett tenni valamit.
Fájó szívvel vették tudomásul, hogy örökre elment egy ember, egy szerény, halk szavú munkás, aki olyan csendben távozott, ahogyan élt. Ám olyan űrt hagyott maga után, amilyet, ha élne, el sem tudna képzelni.
Bár azt mindenki tudta, hogy Őt pótolni semmivel nem lehet, de hogy mit jelentett embertársainak, azt a családjáért való összefogás egyértelműen bizonyította.
Özvegye több évtizeddel élte túl, és ahogy megfogadta, gyermekeiket egyedül is, helyette is felnevelte és haláláig összetartotta őket.
Emlékét szeretettel-kegyelettel megőrizte, s azt az űrt, mely lelkében szeretett férje elvesztése után maradt, nem töltötte be soha senkivel…
0 Megjegyzések