Tornai Ilona: Kávéházi szegleten...

Ketten a havas úton,
egyik meg-megáll,
hisz szíve nem bírja már,
s nem veszi észre a társ...
Totyogó kis öregasszony,
anyám emlékét-hordozó,
mellét kezével szorongató,
elesetten álldogáló...
Fullad szegényke,
párja megy előtte,
s nem várja meg,
csak megy előre!
Öreg-néne, anyám lehetne...
csak áll, fájón néz előre,
majd kiugrik szíve,
úgy zilál keble.
Erőt vesz magán,
s elindul tovább,
párja lépte nyomán,
ki szintén megáll...
Nem nézett hátra,
így nem is látta,
hogy lemaradt társa.
Néne nyúlna feléje,
karolna segítő kezébe,
de az újra elindul előre!
s így e pár lépés meglesz
köztük: tán örökre!
Élete párja: a társa,
nem tudja, nem látta:
valaki a karját vágyta...

Nem is sejtik,hogy
Én ellestem e pillanatot...
e szomorú pillanatot,
csak nézem... s írogatok.
s fájón arra gondolok:
Én is nyújtom karom,
kibe kapaszkodom?
Pedig fulladozom,
meg-megállok...

Csak nézek magam elé,
könnyeim folynak: befelé.
Mennék előre én is...
De énelőttem nem bandukol senki!!!