Nagy-Molnár Eszter: Fagyott alkony

Aznap alkonyatkor

a sárga újra kívánta a bíbort,
a vörös a narancsot,
és szívembe markolva halltam
öt órakor a holt lelkedért
szóló szomorú harangot.
A narancs zöldbe fordult
a zöld lilába,
kergették egymást a színek,
de hiába.
Semmi pillanat volt csak,
hogy kóstoltam a kéjt,
nem szilaj volt
nem szerelmes.
Halálra ítélt!

Némán álltam,
és tűnődve néztem
a halotti kelyhedet
csókoló fényeket,
s te mintha mögém állva
úgy karoltál volna át,
mint egy homályos képet
egy megkopott képkeret.
Remény csókod addig ízleltem,
míg az bolondul szeretett.
Aznap alkonyatkor
mégis eltemettem
énemet üvöltő
zajos lelkemet.

Úgy csaptál be engem,
ahogy naplemente melegsége
szelíden becsapja a januári telet.