Koromhoz képest elég jól tartom magam, pedig már bejártam az egész országot. Tapasztalataim szerint szinte mindenki, akivel kapcsolatba kerülök, másként viszonyul hozzám. Én magam egy meghatározott értékkel bíró tárgy vagyok: a kereskedelmi forgalomban hosszabb-rövidebb ideig állandó fizetési eszközként használatos. Dolgokat lehet velem vásárolni, illetve adósságokat törleszteni. Lényegében csereeszköz funkciót töltök be, vagyis egy dolog árának megfelelő mennyiségben engem az adott piacon a dologra el lehet cserélni. Csereeszköz használatom jogilag érvényes tranzakciót hoz létre, és értékőrző funkciót is képes vagyok betölteni. Az értékem csökkenését inflációnak, növekedését pedig deflációnak nevezik.
Gratulálok, kitaláltad, a pénz vagyok, mégpedig a legáltalánosabban használt fizikai formában, egy 2000 forintos papírpénz. A Magyar Nemzeti Bank jóvoltából 2003-ban készültem, ám ha megengeded, a sorozatszámomat nem árulom el, szeretném megőrizni az inkognitómat. A papírpénzek, az illetékes ombudsman állásfoglalása szerint, nem kötelesek bemutatkozáskor az egyedi sorozatszámukat is elmondani, hiszen aki arra kíváncsi, az leolvashatja. Vetélkedőn adják fel a kérdést, mely szerint kinek az arcképe díszít? Tíz alkalomból minimum nyolcszor csak telefonos segítséggel sikerül megfejtened, hogy Bethlen Gábor erdélyi fejedelem és kinevezett magyar király portréját láthatod rajtam. Az pedig már eszembe sem jut, hogy elmeséljem neked a keletkezésem történetét, a kezdetektől napjainkig, mert tudom, hogy unnád. Hiszen téged csak az érdekel, hogy mennyit érek.
Foglalj helyet a kényelmes foteledben, bonts fel az esti lazító sörödet, s amíg elkortyolgatod, elmesélem a mai napomat.
Reggel kilencvenkilenc társammal együtt várjuk a postán, hogy a postáskisasszony megkezdje munkáját és elővegyen bennünket a páncélszekrényből, s végre megszabadítson bennünket az összefogó slejfnitől. Fellélegzünk, de ez nem tart sokáig, mert azonnal megszámol, nem bízik senkiben.
Az első ügyfél idős néni, ezerráncú, mosolygós arccal köszönti a postáskisasszonyt.
- Jó reggelt, kedveském, szép napunk lesz ma.
- Jó reggelt! Megjött a nyugdíjértesítés? Tessék ideadni, máris fizetem.
A hatvankétezer-ötszáz forint jár a néninek, amit három húszezressel, egy kétezressel és ötszázassal kap kézhez.
- Kedveském, az egyik húszezrest váltsa fel, kérem, kétezresekre. Tudja, úgy könnyebb lesz beosztani.
Így kerülök a nénihez, aki szinte simogat, amint eltesz bennünket, gondosan összehajtogatva a kopott, jobb napokat látott tárcába. Azután félrevonul, s még egyszer számba vesz mindegyikünket. Ma nagyon gazdagnak érzi magát. Kiválaszt, a többieket visszateszi a tárcába és beteszi a táskája belső, cipzáras zsebébe, engem pedig az elvékonyodott, lapos pénztárcájába rejt. A piacra megy, végigsétál az árusok között, ráérősen. Zöldség kell és krumpli, meg saláta, mire a csarnok végére ér, már tudja, melyik hol a legolcsóbb. Először mégis a húst kell megvenni. Tíz darab csirke szárnyat vesz és fél kiló csirkemájat, szívvel.
- Az unokámat várom vacsorára – mondja a kiszolgálónőnek, - a kedvencét készítem el. Becsinált leves lesz a szívből és a szárnyakba pedig beleteszek egy-egy májat és úgy rántom ki. Nagyon finom, sült krumplival és fejes salátával.
Úgy mondja, csillogó szemmel, hogy a mögötte álló, sorára váró fiatalember szinte maga előtt látja az arany barnára sütött szárnyakat és nagyokat nyel. Közben az eladónő kikap a néni kezéből és beledob a pénztárgépbe, a többi papírpénz közé, abban a kesztyűben, amellyel a húst kezeli. Tapad is rám a húslé, még szerencse, hogy öt perc múlva visszaad a fiatalembernek, aki lazán a zsebébe gyűr, két használt zsebkendő közé. Ha tudnék, most legszívesebben a zseb legmélyére húzódnék, minél távolabb tőlük.
A fiatalember serdülőkorú autójába ül, s alig fél óra araszolgatás után hazaér a lakótelepre. A szellősen bútorozott lakásban másfél éves kisfiú sír az anyja karjában.
- Szívem, megvásároltam mindent. Hogy van a kicsi?
- Még mindig lázas. Ha kipakoltál, indulhatunk a rendelőbe.
- Csak egy csomag pelenkát vettem. Maradt még pénzünk, egy kézezres. Beleteszem egy borítékba, az orvosnak.
Elővesz a zsebéből, letesz az asztalra és megpróbál kisimítani. Sikertelenül. Borítékostul a farzsebébe rak.
A gyerekorvosnál türelmetlenül várakoznak a kis páciensek. Mire sorra kerülnek, a kisfiuk már nem tud sírni sem a fáradtságtól. Az orvos először végignéz a szülőkön, csak utána veszi szemügyre a gyereket. A fiatalasszony aggódva sorolja a tüneteket, az asszisztensnő már készíti is a lázmérőt és a torok nézéséhez szükséges lapkát. A fiatalember a farzsebéből elővarázsol, már a boríték is meggyűrődött és az orvos zsebébe tesz. A doktor felélénkül és szakavatott kézzel vizsgálni kezdi a kisfiút, miközben dörmögő hangon nyugtatgatja. Szerencsére csak egy torokgyulladás. Receptet ír és utasításokat ad a szülőknek.
- Ha bármi változást észlelnek, azonnal hozzák vissza a gyereket. Vagy hívjanak telefonon. Itt a névjegyem. Viszontlátásra.
Az asszisztenső feladata kikísérni a pácienseket és beszólítani a következő beteget. Ez idő alatt az orvos kiveszi a borítékot a zsebéből és megnéz. Nem túl elégedett velem, kihúzza az íróasztala fiókját és borítékostul beledob. Arra gondol, kár volt névjegyet adnia. Kicsit megsértődöm, mert tudom, mennyi pelenkát érek.
A következő beteg előtt alacsony, tömzsi, de szép arcú tinédzser lány viharzik be az ajtón. Csípőnadrágban, alig mell alá érő méregdrága pólóban, szabadon lévő pocakjával, zilált, boglyas hajával, csinosnak egyáltalán nem mondható.
- Szia, Apa, megdobnál egy kevés lével?
- Szervusz, kislányom, már hányszor kértelek, hogy beszélj rendesen.
Az orvos a kezét mossa, csak úgy hátraszól a lányának.
- Miért nem vagy az iskolában?
- Elmaradt egy óránk.
- Vedd ki a fiókból a legfelső borítékot. A zongoraórádat el ne feledd. Igyekezz, még sok gyerek vár rám.
A kislány undorodva néz az engem rejtő borítékra, otthagy, az alattam lévőt veszi el. Abban a tízszeresem van, egy húszezres. Délutánra az apja már úgysem tudja, mennyi pénzt kapott a nap folyamán. Téved.
- Vedd el az alatta lévőt is és az asztalon ott a telefonszámla, kérlek, fizesd be.
A kislány arcán egy grimasz suhan át, mégis el kell vennie, ráadásul a számla tizennyolcezer forint. A rendelő előtt ápolatlan, beesett arcú, magas fiú várja.
- Mennyit adott az a smucig ősöd? Húszezret? Add csak ide, néhány szippantásnyira elég lesz.
A metróról a pláza bejáratnál szállnak le. A fiú otthagyja, amíg a dílerrel lebonyolítja az üzletet. A kislány már tudja a menetrendet. Fél óráig nem kerül elő. Bánatosan kiszabadít a gyűrött börtönömből és felmegy az emeleti presszóba. Fagylaltkehellyel, tortával és kólával vigasztalódik. A borítékomat és a feladatlan csekket miszlikre tépi.
A felszolgálónő már ismeri. Hoz neki még egy tortát és nem ad vissza belőlem. Ötszáz forint borravalót mondhat magáénak. Egy kisebb ékszerbolt készletét viseli magán, pedig a nélkül is megfordulnak utána a férfiak. Nyúlánk alakja, elegáns sminkje és kifogástalan frizurája megállapodott, kiegyensúlyozott nő benyomását kelti. Lopva az órájára néz. Hamarosan jön a váltás. Leveti a munkaruháját, szolid kosztümöt vesz fel. Az elszámolásnál kiderül milyen tekintélyes borravalója, melyet megtart, közöttük engem is, diszkréten eltesz. Legfelül vagyok, érzem kezének érzékeny érintését. Rohan az emeleten lévő bankba, sorszámot tép és kitölti az átutalási blankettát. Jóképű, középkorú férfi lép oda hozzá.
- Kézcsókom, régen láttam, kedves.
- Jó napot, professzor úr.
- Úgy látom, délután találkozunk a vizsgán.
- Igen. Bocsánat, megjelent a sorszámom.
A fizetéskor látom, hogy az átutalás gyerektartásra vonatkozik. Nem kapja, hanem fizeti.
- Ha megvár, elviszem kocsival – szól utána a férfi.
Tétován megfordul, látszik arcán a tanácstalanság. Sajnos, a további eseményeket nem tudom követni, mert eltakarja előlem a kilátást egy alacsony, tömzsi, tüsi hajú, kérges kezű férfi, aki bűzlik a Hugo Boss After Shave-től.
- Csókolom a kezeit kisasszony, rég láttam. Ma különösen csinos. Szeretek magához kerülni. Ígérje meg, hogy egyszer velem vacsorázik. Gyertyafénynél.
Szakajtónyi társammal, szakadt sporttáskába dobál bennünket és széles vigyorral, köszönés nélkül rohan a kocsijához. Beül, az anyósülésre dobja a táskát, a tükrökbe épp csak belepillant és máris a forgalomban vagyunk. A Mitsubishi Pajero Wagonnal átszáguld a városon, annyira siet, hogy belefut néhány sárga lámpába, sőt két pirosba is. Építkezésnél állunk meg, ahol éppen egy villa tetőszerkezetét ácsolják. A munkások kisebb csoportokban reggeliznek. Legtöbbjük szalonnát, kolbászt eszik, nagy karéj kenyérrel, hagymával, esetleg zöldpaprikával. Az építésvezető még a védő sisakot sem veszi le a fejéről. Messziről meglátja a főnök érkezését, elébe siet, mert négyszemközt akar vele beszélni.
- Jó, hogy jött, főnök. Tiszta ideg vagyok. Bármelyik pillanatban jöhetnek az ellenőrök a munkafelügyelettől. Tudja, hogy csak ketten vannak bejelentve.
A tüsi hajú illatához nem méltó módon káromkodik.
- Maga egy dilettáns barom! Fizesse ki ezt a bagázst és többé egyiküket sem akarom látni!
Ki sem száll az autóból, csak kidob kétszázezer forintot és elviharzik. Ennyi ötven ember hat órai bére. Feketén.
Az alacsony, szikár férfi, bal kezében tartja a kenyeret, szalonnát és a paprikát, jobb kezében pedig a bicskáját, amivel komótosan szeli a falatokat. Szemével követi a történéseket. Rendszerint nincs idő a reggelire, s így tizenegy óra tájékán elkölti a reggelijét, egybekötve az ebéddel. Ma már úgysem csinál semmit, csak pihen végre. Utolsóként vesz át engem és a társamat.
- Köszönöm, uram. Ha meg nem sértem, mondanék valamit. Ács vagyok magam is. Igaz, nem kérdezte. Ez a tetőszerkezet, ha meg nem sértem, nem válik a dicsőségére. Hitvány, bontott anyagból készül, nem odavaló. No, az Isten áldja.
Komótos léptekkel, méltósággal elballag. Panyókára vetett kabátja zsebében, tiszta, fehér zsebkendőbe kötve ringatózom. Jól érzem magam. Fél óra múlva bemegyünk a földszintes, külvárosi kis házba, melyhez kétszáz négyszögöles telek tartozik. Takaros ágyásokban paradicsom, paprika, bab, borsó, krumpli, káposzta és tök terem, valamint tizenöt gyümölcsfa, amely ellátja a családot gyümölccsel, almával, körtével, szilvával és dióval. A kert a férfi keze munkáját dicséri. Egy éve lakik az özvegyasszonynál albérletben, de annyira kevés bért fizet, hogy ennyivel tartozik neki. Szinte az egész keresetét hazaviszi Erdélyországba, a családjának. Három gyereke és a felesége várja minden hónap harmadik hetében a hazatértét. Lefürdik, felveszi a tiszta ruháját és várja, hogy a háziasszony gyereke hazaérjen, aki egyidős a középső lányával. Jön is az hamarost, boldogan, ma is hozott egy ötöst.
- Csókolom, ma hamar haza tetszett érni. Csak nincs valami baj?
- Szervusz, kislányom, nincs baj. Hanem segítségedre szorulok. Vennék a lányomnak olyan ki van a hasa pólót, de azt sem tudom, hol keressem.
- Tessék jönni, én tudom, hol lehet olcsón venni.
Perdül a kislány, épp csak leteszi a táskáját. Néhány buszmegállónyira kínai bolt nyílt a fodrászüzlet helyén, tele csodaszép pólókkal, szoknyákkal, divatos cipőkkel. A tulajdonos maga szolgálja ki a vevőket:
- Megnézni ezt is, adni neked szoknyát is, nézni, ha nem venni is…
A férfi két pólót vesz, mindkét lánynak egyet-egyet. Szégyenlős mosollyal távozik, a kislány annyit alkudozott, hogy még maradt egy ezrese. Az kétnapi élelme. Délután szöszmötöl kicsit a kertben, utána korán lefekszik. Végre kialussza a fáradalmait.
A kínai eladónő elgondolkodva néz utánuk. Maga is a szegénység elől menekült otthonról. Úgy érzi, ma jót tett valakivel. Egyébként sem fizetett rá az üzletre. Megigazítja éjfekete, selyemfényű haját. A próbafülke tükrében vékonyan kirúzsozza az ajkait. Porcelán bőre, huncutul csillogó mandulavágású szeme és karcsú, lányos alakja miatt huszonöt évesnek nézik, pedig az már tíz éve volt. Meghalt a férje, a gyerekeit pedig a szülei nevelik Szecsuanban. Kinézte magának a szomszéd vendéglős nagydarab fiát, amint elveszi feleségül, megmondja neki az igazat. Most is odamegy ebédelni, pedig nem szereti a magyar ételeket. Kivesz a kasszából és szorosan fog a kezében. Bezárja az üzletet és átmegy az út túloldalára. Pihegve lép az étterembe. Izzadt tenyerében átnedvesedem.
- Jó napot – köszön a vékonydongájú pincérnek.
- Kézcsókom, drága. Foglaljon helyet. Hozzam a szokásos menüt?
- Igen, köszönni. Barátom nem itt lenni?
- Még az egyetemen van. Ma paradicsomleves és rántott szelet rizzsel a menü. azonnal hozom.
A nőnek nem ízlik az ebéd, éppen csak belekóstol. Később kellett volna jönnie. Fizet és csalódottan elmegy. A pincérfiú hangos köszönéssel búcsúzik.
- Kézcsókom, várjuk holnap is.
A söntésből előkerül a vendéglős fia, akinek széles vigyorral azonnal átad.
- Kisfőnök, kifizettettem vele a tegnapit is. Tedd csak el, az ételt kigazdálkodjuk.
- Ügyes vagy. Jól tetted, hogy a B menüt vitted neki, legalább gyorsan elment. Ma nincs etyepetye, várom a menyasszonyomat…már nem kell várnom, itt is van.
Magas, szőke, kékszemű lány érkezik, egyenesen a nagydarab fiú nyakába ugrik és fülébe súgja:
- Dobj meg, édes, egy kétezressel, a mozi előtt elmennék a műkörmöshöz.
- Gyere, üljünk be az irodába, ebédelj meg, mielőtt elmész.
- Bocsika, nagyon sietek, tudod, időre vagyok bejelentve. Találkozunk a mozi előtt fél kettőkor. Rendben, édes?
Gyors puszi a fiú arcára és máris a kezében vagyok. Hosszú műkörmei kifogástalanok. Siet, kifelé menet már telefonál. Beül a királykék Ford KA-ba, engem pedig csak úgy bedob a kesztyűtartóba.
- Szia, ebédeltél már? Akkor kérj egy nagy pizzát, én fizetem. Tíz perc múlva ott vagyok.
Pontosan tíz perc múlva megáll a kétszintes családi ház előtt. Az alagsori lakásban középmagas, keménykötésű fiú várja, ki-kinézve a virágoskert szintjével azonos parányi ablakból. Amint meglátja a királykék autót, ahogyan lassan lavírozva parkolni készül, gumilabdaként felpattan és siet a lány elé.
- Szia, jó, hogy időben ideértél, mert ha a pizza érkezett volna előbb, nagy bajban lennék.
A szőke lány kivesz a kesztyűtartóból és két ujja közé fogva átnyújt a fiúnak. Az érdes férfikéz érintése meglep, nem erre számítottam.
- Bejössz holnap az analitika gyakorlatra? – érdeklődik a lány, köszönés helyett.
- Azt mondtad, nem lesz nehéz a vizsga, inkább kihagynám, ha lehet. Edzésre kell mennem, egy hét múlva lesz a területi verseny.
- Le kell vizsgáznom, mert az apám megnyúz, csak ez a kreditem hiányzik. Azt mondta, tovább nem fedezi a tanulmányaimat. Tulajdonképpen igaza van, a többiek már az idén a mesterkurzuson is végeznek.
- Már akartam kérdezni, miért kell neked diploma? Hozzámész a vőlegényedhez, és dolgoznod sem kell.
- Nem lesz az tartós, ha egyáltalán házasság lesz belőle.
Megérkezik a pizza futár, a fiú nagyvonalúan átad neki, nem kér vissza belőlem, és a lány vállát átölelve, fél kézzel egyensúlyozva az óriás pizza dobozát, visszasétál az alagsorba.
A futár, fekete bőr motoros nadrágban és dzsekiben van, lábán sportcipő, kezén kesztyű, fején fekete sisak, melynek sötétített üvegén keresztül furcsán néz utánuk. Leveszi a kesztyűjét, hogy biztonságba helyezzen. Még érezni a kezén a kézkrém illatát, s a körmén sem régen száradhatott meg a lakk. Az övtáskájába gondosan eltesz, visszaveszi kesztyűjét és megyünk a következő címre, utána a bázison újabb pizzás dobozokat kapunk. Egy órán keresztül szlalomozunk a belvárosi forgalomban, mire valamennyit eljuttatjuk a rendeltetési helyére. Mire végzünk, alig van hely az övtáskában, pedig a futár mindig gondosan, kisimítva rakja mellém a sorstársaimat. Mielőtt végleg összeszorulnák a kicsiny helyen, letelik a műszakja és leszámol a bevétellel. Övtáskástól együtt odaad a főnöknek, aki oszt és szoroz, végül ötödmagammal kiválaszt engem és visszakerülök a futárhoz. Ismét érzem kézkrémének illatát.
- Ma csak a borravalót tudom odaadni, a munkabéredet később fizetem ki, ha nem nagy baj. Holnap jönnek a közmű számláim és a kemencék elég sokat fogyasztottak.
- Semmi baj, de kérlek, ne holnap fizess. Csak pénteken jövök legközelebb.
- Bocsáss meg, elfelejtettem. Nehéz ez a munka neked, te leány. Viszlát holnapután.
- Viszlát, főnök.
Újabb szlalom az autók között. A belvárosba megyünk, egy körfolyosós, társasházzá avanzsált körfolyosós, volt bérházba. A földszinti folyosóról nyíló tárolóba beállítja a motort és rázárja az ajtót. Futva megy fel a lépcsőn a második emeletre, ahol a sarki lakásban várnak rá.
- Szia, Apa, csak én vagyok.
A tolókocsijával úgy közlekedik az idős férfi, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga. A lakásban nincsenek küszöbök, s szinte minden elérhető közelségében van. Napközben elvégzi a házimunkát és rendszerint az ebédet is megfőzi. A takarítás és a bevásárlás azonban a lánya feladata.
- Szervusz, kislányom, amíg átöltözöl, megmelegítem az ebédet. Borsófőzelék fasírttal. Más nem jutott eszembe. Hány órára mész vizsgázni? Kivasaltam a fehér blúzodat.
- Köszönöm, negyedóra múlva kész vagyok. Ötig kell odaérnem. Odatettem a konyhaasztalra a pénzt, holnap kell fizetni a közös költséget.
Az apa nyugtalan, vékony ujjaival átsimít bennünket. Úgy szerette volna felnevelni a lányát, iskoláztatni, vattába csomagolva, megóvva a külvilág zajától és mocskától, de a baleset véget vetett álmainak. Meghalt a felesége, maga pedig tolókocsiba kényszerült. Ennek tíz éve. Megfordult a kocka, azóta a lánya gondoskodására szorul. De megmutatja, hogy nem tehetetlen, már gyűjtött titokban a lányának egy kis pénzt. Ezt is tartalékolja, csak egyet vesz el belőlünk. Persze, hogy engem.
Beletesz a mélyzöld borítékba, ám szerencsére még láthatom, amint a lánya előjön a fürdőszobából. Magas, karcsú alakjára simuló fekete kosztümben, fehér, kihajtós nyakú blúzban. A gesztenyebarna, hosszú haja, laza kontyba tűzve. Arcán nincs smink, mégis megfog olajbarna, meleg szeme, mosolya, ahogyan az asztalhoz ül, a késői ebédhez. Jóízűen és gyorsan eszik.
- Köszönöm, Apa, nagyon finom volt.
Puszit lehel apja homlokára, belelép a magas sarkú cipőjébe és táskáját felkapva elrohan.
Az idős férfi telefonál, alighogy leteszi a kagylót, máris csengetnek. Odagurul az ajtóhoz, kinyitja, átveszi a születésnapi tortát és átad a zöld borítékkal együtt. Egy hang sem hangzik el.
Zavarban vagyok, most nem tudom, kihez kerültem. A lezárt borítékon keresztül nem érzem a bőre érintését. A titokzatos idegennek nevezem magamban. Elfáradtam, sok kézen mentem ma is keresztül. Arra gondolok, hogy végre nyugalmam lesz. Te is tudod, hogy minden relatív. Az idő az. A nyugalom is.
Ültél már fél órát a fogorvosi székben? Örökkévalóságnak tűnt. Sétáltál órákig a kedvessel kézen fogva? Illant az idő, mint egy pillanat.
Aludtál hat órát egy átmulatott éjszaka után? Ugye, frissen ébredtél? És tizenhat órai munka után? Mintha le sem feküdtél volna.
Kicsit még nedves vagyok a reggeli húslétől, az izzadt tenyértől, illatozom a kézkrémtől, újabb por réteg ragadt rám, s minden vágyam, hogy addig ne vegyenek kézbe, amíg megszáradok, és lepereg rólam, ami nem odavaló. Számomra ez az alvás.
A titokzatos idegen nem hagy nyugton, átutazza velem a fél várost, hogy egy apró cukrászda cukrászmestere, csokoládétól ragacsos kezével, feltépje a borítékot és kezébe vegyen.
- Apád, anyád ide jöjjön! – még meg is köpköd. – Csak szóljon, aranyoskám, ha kell, máskor is adok. A tulajnak fogalma sincs, mennyi alapanyag kell a fogyasztáshoz, nekem meg jól jön a mellékes. Ne feledje, minden ötödik után maga is kap egy tortát.
Látod rajtam azt a vékony barna csíkot? Az a csokoládé, amely rám ragad, amikor a cukrászmester a zsebébe tesz, s mintha semmi sem történt volna, folytatja a zserbó csokoládéval való bevonását. Jár a keze, mint a motolla. Közben dúdolgat. A raktár felől vékonydongájú kamasz fiú kerül elő.
- Kiválogattad a holnapi sütéshez az anyagokat? Rendben. Hozzad csak, fiam, a krémes lapokat, gyorsan megtöltöm és reggelig a hűtőben megdermed. Vedd ki a zsebemből a pénzt, és kérd meg a kisasszonyt, hogy váltsa be. Mindig szüksége van váltópénzre.
A fiú nem mer ellentmondani az apjának, kivesz bennünket a zsebéből és eltűnik a eladótérbe nyíló ajtó mögött. Kétnaponta segítenie kell az apjának, mert az örege szerint csak így éri meg, ha nincs mellette idegen segéd. Pedig focizni szeretne, meg nyelveket tanulni. Halkan behúzza maga mögött az ajtót és csendben elnézi a tulajdonosnőt, akibe szerelmes, a kamaszokra jellemző rajongással.
A cukrászda tulajdonosa fiatal, csinos nő, megjelenése vetekszik a modellekével. Kiürültek a pultok, szinte minden sütemény elkelt. A torták közül csak az oroszkrém maradt meg, ebben a melegben könnyen megromlik. Arra gondol, hogy azt is jobb lett volna felszeletelni és szeletenként eladni. Negyedóra múlva bezár. Vékony, hosszú ujjai között pergeti a bevételt. Elégedett mosoly az arcán. Ma is szépen keresett. Ahhoz képest, hogy a szülei szerint nem viszi semmire, ha nem tanul, elég jól elboldogul. Három éve érettségizett, még maga sem tudja, hogyan ment át.
Nagyot nyel a fiú. Ha ezek a kezek őt simogatnák?
A nő csak most veszi észre a jelenlétét. Felkacag. Tudja és érzi, hogy a fiú szerelmes belé. Minden második nap eljátsszák ezt a jelenetet. Hozzátartozik az életéhez ez a néma rajongás.
- Váltsam fel a pénzed?
- Iiiigen…ha kérhetném.
Szent meggyőződése, hogy a fiúval mindig ugyanazt az összeget váltogatják. Csábos, érzéki tekintettel egyik kezével kivesz bennünket a fiú kezéből, a másikkal beletesz egy tízezrest. Ismét kézkrém illatát érzem, s ahogyan hozzámér, már az maga is a tömény erotika.
A kamasz izgatottan megnyalja a szála szélét.
- Szeretnél torkoskodni? Maradt néhány sütemény a pultban, vegyél belőlük.
A fiú megszégyenülten megfordul és becsapja maga után az ajtót.
A nő még mindig mosolyogva a pénzkupac tetejére dob bennünket és a telefon után nyúl.
- Szervusz, szívem. Hányra jössz? Kizsigerel az a minisztérium….El is felejtettem, hogy ma van a feleséged névnapja. Megvetted az ajándékot? Tudod, amit közösen kitaláltunk…..Rendben. Ügyes vagy. A fiúk jól vannak?...Egy hete nem láttalak. Persze, azért vetted nekem azt a cukrászdát, hogy ne unatkozzak, ha nem érsz rá….Nincs semmi baj, holnap találkozunk. Csók, édes.
Modell akart lenni, de az első válogató utáni fogadáson megismerkedett a középkorú férfival, aki megígérte a segítségét. Nem maradt más választása, mint szeretőjének lenni. A nő nem is panaszkodik, csak a szülei nem tudnak erről semmit. Elbujdokolnának szégyenükben. Háromszáz kilométer távolságból könnyű titkot tartani.
Az utca felőli ajtó felett megszólal a giling-galang, jelezve az utolsó vevő érkezését.
A magas férfi harsány hangon köszön, nem is néz a nőre, azonnal a kínálatot pásztázza a szemével.
- Kérem a tortát, legyen szíves díszdobozba tenni.
Órájára néz, már késésben van, pedig csak egy órát maradhat.
- Mennyivel tartozom?
Most néz a nőre. Meglepődik. Pont ilyen cicababa hiányzik az oldaláról, akivel lehetne villogni az angol befektetőkkel közös vacsorán. Este kilencig még sok idő van. Hiába, aki bankár akar lenni, annak vállalnia kell sok mindent.
- Ráér ma este, hölgyem! Szívesen meghívom vacsorára. Ne értse félre, hivatali vacsora, angolokkal, unalmas szakmai beszélgetéssel. Örömmel venném, ha velem tartana.
A tulajdonosnő szemérmetlenül végignéz az Armani öltönyös férfin. Az életkora harminc körül lehet. Makulátlan megjelenés, acélkemény tekintet, arany nyakkendőtű, mély, bársonyos hang. Nincs jegygyűrű a kezén, csak egy brill köves pecsétgyűrű villan a kezén, amint átnyújtja a pult felett a tízezrest. Ennek a férfinek nincsenek érzelmei. Semmi sem akadályozhatja meg céljai elérésében.
- Négyezer forint lesz.
Hármunkat visszajáróként átnyújt a férfinek.
- Itt a névjegyem. Gyengén beszélek angolul. Még meggondolom. Hívjon fel nyolckor. Viszontlátásra.
- Kézcsókom.
Az Armani öltönyös lazán begyűr a zakója zsebébe, felkapja a tortát és a névjegyet. Kilépve a cukrászdából, elgondolkodva ballag a szürke Lexus LS 460-ashoz. Kicsit könnyelmű volt a meghívással, legalább annyira, mint a nő az elfogadásával. Nincs idő meditálni, ennél sokkal nehezebb helyzetekből is kivágta már magát. Előbb túl kell esnie a Nagyi vacsoráján.
A közeli lakótelep szélső háza előtt áll meg, az éjjel-nappal nyitva tartó közért előtt. Azért szeret itt parkolni, mert kamera védi az üzletet.
Igen, ő az, aki beszólt neked, hogy vigyázz a kocsijára, egy óra múlva visszajön.
Két lépcsőházzal arrébb, becsenget a földszinti garzonba, ahol nagy izgalommal várja a becsinált levessel és a csirkemájjal együtt kirántott csirke szárnnyal unokáját az öreg néni, akivel reggel együtt kezdtem a napot. Az egyetlen asztalán a teríték meisseni porcelán étkészlet és kristály pohár. Ünnep minden nap, ha vendég érkezik, közülük is kiemelten az, amikor vendégül láthatja egy szem unokáját.
- Csókolom, Nagyikám, ne haragudj, amiért késtem egy kicsit.
- Szervusz, kisfiam, már nagyon aggódtam, csak nincs valami bajod?
- Nincs, Nagyi, nézd, hoztam neked tortát, tudom, hogy szereted az édességet.
- Miért költöd a pénzed egy ilyen vénasszonyra? Meg kellene már nősülnöd, és a feleséged gondoskodna arról, hogy legyen meleg ételed, ne azt a mindenféle mű ételeket egyed. Olyan sovány vagy.
- Nem vagyok sovány, Nagyi, ha nem járnék kondi terembe, meg fallabdázni, már gurulnék.
- Emlékszem, apád is ilyen vékony volt fiatalon. Gyere, foglalj helyet, melegítem a levest, már elhűlt.
- Sose melegítsd, még langyos.
Az öltöny zakója a szék karfájára kerül és ezzel a férfi leveti a gondjait, és ismét a nagymama kedvenc unokája, aki nem tud betelni a megszokott, finom ízekkel. Két tányér leves után otthonosan, kézzel eszi a rántott csirke szárnyat, villával egy-egy falat krumplit is hozzá, de a salátát is kézzel tépi.
Az öreg néni csipeget, amúgy az illendőség kedvéért, pedig egész nap csak egy vajas zsemlét fogyasztott, mégsem éhes. Betelik az unokája látványával, aki már a hetedik szárnynál tart. Átmegy a konyha pulthoz és bekapcsolja a kávéfőzőt, amelybe még délben bekészítette a hozzávalókat. Hiszen alkoholt sohasem iszik az unokája, de annál jobban kedveli a méregerős feketét. Tej és cukor nélkül.
- Köszönöm a vacsorát, Nagyikám. Nálad jobb szakács nincs a világon.
Felpattan, kimegy a parányi fürdőszobába kezet mosni. Visszatérve átöleli az öreg nénit, puszit ad a homlokára.
- Nem baj, Nagyikám, ha megiszom a kévét és utána elmegyek? Még kilenc órakor programom lesz.
- Csak nem egy ifjú hölggyel lesz randevúd?
- Még az is lehet.
Dehogy haragszik az öreg néni, alig várja, hogy dédnagymama lehessen. Igyekeznie kellene ennek a gyereknek, mert felette eljárt az idő, sok évig már nem tud várni.
A férfi felveszi a zakóját, állva, sietősen issza meg a kávéját. Az unoka helyébe lép a kőkemény üzletember, az érzelemmentes bankár.
Gyors búcsú a nagyitól és rohan a közértbe. Belenyúl a zsebébe, kiválaszt és átad neked. Észreveszi rajtam a csokoládé nyomát. Látványosan undorodik tőlem, mint általában azok, akik a virtuális pénzt kezelik, milliárdos tételekben. Az már nem is pénz, hanem tőke, amit fogatni kell, kamatoztatni.
Ahogyan átveszel tőle, szenvtelenül, legszívesebben nevetnék. Nem tudja, hogy a felszerelt kamu kamerák a betörők és egyéb rossz szándékú emberek visszariasztását szolgálják.
Jártam már itt. Tudom, hogy éjszakai műszakodban, a raktárajtó takarásában elhelyezett foteledben üldögélsz, s a bejárati ajtó feletti tv-t nézed, sörödet kortyolgatva. Egyszerre látod a műsort és az érkező vásárlókat.
Lásd be, a semmiért kaptál.
Vajon számodra mennyit érek?
Hagysz egy ideig megpihenni, vagy mielőbb túladsz rajtam, hogy szerény tehetségem szerint tovább forgassam a lét kerekét?
Gratulálok, kitaláltad, a pénz vagyok, mégpedig a legáltalánosabban használt fizikai formában, egy 2000 forintos papírpénz. A Magyar Nemzeti Bank jóvoltából 2003-ban készültem, ám ha megengeded, a sorozatszámomat nem árulom el, szeretném megőrizni az inkognitómat. A papírpénzek, az illetékes ombudsman állásfoglalása szerint, nem kötelesek bemutatkozáskor az egyedi sorozatszámukat is elmondani, hiszen aki arra kíváncsi, az leolvashatja. Vetélkedőn adják fel a kérdést, mely szerint kinek az arcképe díszít? Tíz alkalomból minimum nyolcszor csak telefonos segítséggel sikerül megfejtened, hogy Bethlen Gábor erdélyi fejedelem és kinevezett magyar király portréját láthatod rajtam. Az pedig már eszembe sem jut, hogy elmeséljem neked a keletkezésem történetét, a kezdetektől napjainkig, mert tudom, hogy unnád. Hiszen téged csak az érdekel, hogy mennyit érek.
Foglalj helyet a kényelmes foteledben, bonts fel az esti lazító sörödet, s amíg elkortyolgatod, elmesélem a mai napomat.
Reggel kilencvenkilenc társammal együtt várjuk a postán, hogy a postáskisasszony megkezdje munkáját és elővegyen bennünket a páncélszekrényből, s végre megszabadítson bennünket az összefogó slejfnitől. Fellélegzünk, de ez nem tart sokáig, mert azonnal megszámol, nem bízik senkiben.
Az első ügyfél idős néni, ezerráncú, mosolygós arccal köszönti a postáskisasszonyt.
- Jó reggelt, kedveském, szép napunk lesz ma.
- Jó reggelt! Megjött a nyugdíjértesítés? Tessék ideadni, máris fizetem.
A hatvankétezer-ötszáz forint jár a néninek, amit három húszezressel, egy kétezressel és ötszázassal kap kézhez.
- Kedveském, az egyik húszezrest váltsa fel, kérem, kétezresekre. Tudja, úgy könnyebb lesz beosztani.
Így kerülök a nénihez, aki szinte simogat, amint eltesz bennünket, gondosan összehajtogatva a kopott, jobb napokat látott tárcába. Azután félrevonul, s még egyszer számba vesz mindegyikünket. Ma nagyon gazdagnak érzi magát. Kiválaszt, a többieket visszateszi a tárcába és beteszi a táskája belső, cipzáras zsebébe, engem pedig az elvékonyodott, lapos pénztárcájába rejt. A piacra megy, végigsétál az árusok között, ráérősen. Zöldség kell és krumpli, meg saláta, mire a csarnok végére ér, már tudja, melyik hol a legolcsóbb. Először mégis a húst kell megvenni. Tíz darab csirke szárnyat vesz és fél kiló csirkemájat, szívvel.
- Az unokámat várom vacsorára – mondja a kiszolgálónőnek, - a kedvencét készítem el. Becsinált leves lesz a szívből és a szárnyakba pedig beleteszek egy-egy májat és úgy rántom ki. Nagyon finom, sült krumplival és fejes salátával.
Úgy mondja, csillogó szemmel, hogy a mögötte álló, sorára váró fiatalember szinte maga előtt látja az arany barnára sütött szárnyakat és nagyokat nyel. Közben az eladónő kikap a néni kezéből és beledob a pénztárgépbe, a többi papírpénz közé, abban a kesztyűben, amellyel a húst kezeli. Tapad is rám a húslé, még szerencse, hogy öt perc múlva visszaad a fiatalembernek, aki lazán a zsebébe gyűr, két használt zsebkendő közé. Ha tudnék, most legszívesebben a zseb legmélyére húzódnék, minél távolabb tőlük.
A fiatalember serdülőkorú autójába ül, s alig fél óra araszolgatás után hazaér a lakótelepre. A szellősen bútorozott lakásban másfél éves kisfiú sír az anyja karjában.
- Szívem, megvásároltam mindent. Hogy van a kicsi?
- Még mindig lázas. Ha kipakoltál, indulhatunk a rendelőbe.
- Csak egy csomag pelenkát vettem. Maradt még pénzünk, egy kézezres. Beleteszem egy borítékba, az orvosnak.
Elővesz a zsebéből, letesz az asztalra és megpróbál kisimítani. Sikertelenül. Borítékostul a farzsebébe rak.
A gyerekorvosnál türelmetlenül várakoznak a kis páciensek. Mire sorra kerülnek, a kisfiuk már nem tud sírni sem a fáradtságtól. Az orvos először végignéz a szülőkön, csak utána veszi szemügyre a gyereket. A fiatalasszony aggódva sorolja a tüneteket, az asszisztensnő már készíti is a lázmérőt és a torok nézéséhez szükséges lapkát. A fiatalember a farzsebéből elővarázsol, már a boríték is meggyűrődött és az orvos zsebébe tesz. A doktor felélénkül és szakavatott kézzel vizsgálni kezdi a kisfiút, miközben dörmögő hangon nyugtatgatja. Szerencsére csak egy torokgyulladás. Receptet ír és utasításokat ad a szülőknek.
- Ha bármi változást észlelnek, azonnal hozzák vissza a gyereket. Vagy hívjanak telefonon. Itt a névjegyem. Viszontlátásra.
Az asszisztenső feladata kikísérni a pácienseket és beszólítani a következő beteget. Ez idő alatt az orvos kiveszi a borítékot a zsebéből és megnéz. Nem túl elégedett velem, kihúzza az íróasztala fiókját és borítékostul beledob. Arra gondol, kár volt névjegyet adnia. Kicsit megsértődöm, mert tudom, mennyi pelenkát érek.
A következő beteg előtt alacsony, tömzsi, de szép arcú tinédzser lány viharzik be az ajtón. Csípőnadrágban, alig mell alá érő méregdrága pólóban, szabadon lévő pocakjával, zilált, boglyas hajával, csinosnak egyáltalán nem mondható.
- Szia, Apa, megdobnál egy kevés lével?
- Szervusz, kislányom, már hányszor kértelek, hogy beszélj rendesen.
Az orvos a kezét mossa, csak úgy hátraszól a lányának.
- Miért nem vagy az iskolában?
- Elmaradt egy óránk.
- Vedd ki a fiókból a legfelső borítékot. A zongoraórádat el ne feledd. Igyekezz, még sok gyerek vár rám.
A kislány undorodva néz az engem rejtő borítékra, otthagy, az alattam lévőt veszi el. Abban a tízszeresem van, egy húszezres. Délutánra az apja már úgysem tudja, mennyi pénzt kapott a nap folyamán. Téved.
- Vedd el az alatta lévőt is és az asztalon ott a telefonszámla, kérlek, fizesd be.
A kislány arcán egy grimasz suhan át, mégis el kell vennie, ráadásul a számla tizennyolcezer forint. A rendelő előtt ápolatlan, beesett arcú, magas fiú várja.
- Mennyit adott az a smucig ősöd? Húszezret? Add csak ide, néhány szippantásnyira elég lesz.
A metróról a pláza bejáratnál szállnak le. A fiú otthagyja, amíg a dílerrel lebonyolítja az üzletet. A kislány már tudja a menetrendet. Fél óráig nem kerül elő. Bánatosan kiszabadít a gyűrött börtönömből és felmegy az emeleti presszóba. Fagylaltkehellyel, tortával és kólával vigasztalódik. A borítékomat és a feladatlan csekket miszlikre tépi.
A felszolgálónő már ismeri. Hoz neki még egy tortát és nem ad vissza belőlem. Ötszáz forint borravalót mondhat magáénak. Egy kisebb ékszerbolt készletét viseli magán, pedig a nélkül is megfordulnak utána a férfiak. Nyúlánk alakja, elegáns sminkje és kifogástalan frizurája megállapodott, kiegyensúlyozott nő benyomását kelti. Lopva az órájára néz. Hamarosan jön a váltás. Leveti a munkaruháját, szolid kosztümöt vesz fel. Az elszámolásnál kiderül milyen tekintélyes borravalója, melyet megtart, közöttük engem is, diszkréten eltesz. Legfelül vagyok, érzem kezének érzékeny érintését. Rohan az emeleten lévő bankba, sorszámot tép és kitölti az átutalási blankettát. Jóképű, középkorú férfi lép oda hozzá.
- Kézcsókom, régen láttam, kedves.
- Jó napot, professzor úr.
- Úgy látom, délután találkozunk a vizsgán.
- Igen. Bocsánat, megjelent a sorszámom.
A fizetéskor látom, hogy az átutalás gyerektartásra vonatkozik. Nem kapja, hanem fizeti.
- Ha megvár, elviszem kocsival – szól utána a férfi.
Tétován megfordul, látszik arcán a tanácstalanság. Sajnos, a további eseményeket nem tudom követni, mert eltakarja előlem a kilátást egy alacsony, tömzsi, tüsi hajú, kérges kezű férfi, aki bűzlik a Hugo Boss After Shave-től.
- Csókolom a kezeit kisasszony, rég láttam. Ma különösen csinos. Szeretek magához kerülni. Ígérje meg, hogy egyszer velem vacsorázik. Gyertyafénynél.
Szakajtónyi társammal, szakadt sporttáskába dobál bennünket és széles vigyorral, köszönés nélkül rohan a kocsijához. Beül, az anyósülésre dobja a táskát, a tükrökbe épp csak belepillant és máris a forgalomban vagyunk. A Mitsubishi Pajero Wagonnal átszáguld a városon, annyira siet, hogy belefut néhány sárga lámpába, sőt két pirosba is. Építkezésnél állunk meg, ahol éppen egy villa tetőszerkezetét ácsolják. A munkások kisebb csoportokban reggeliznek. Legtöbbjük szalonnát, kolbászt eszik, nagy karéj kenyérrel, hagymával, esetleg zöldpaprikával. Az építésvezető még a védő sisakot sem veszi le a fejéről. Messziről meglátja a főnök érkezését, elébe siet, mert négyszemközt akar vele beszélni.
- Jó, hogy jött, főnök. Tiszta ideg vagyok. Bármelyik pillanatban jöhetnek az ellenőrök a munkafelügyelettől. Tudja, hogy csak ketten vannak bejelentve.
A tüsi hajú illatához nem méltó módon káromkodik.
- Maga egy dilettáns barom! Fizesse ki ezt a bagázst és többé egyiküket sem akarom látni!
Ki sem száll az autóból, csak kidob kétszázezer forintot és elviharzik. Ennyi ötven ember hat órai bére. Feketén.
Az alacsony, szikár férfi, bal kezében tartja a kenyeret, szalonnát és a paprikát, jobb kezében pedig a bicskáját, amivel komótosan szeli a falatokat. Szemével követi a történéseket. Rendszerint nincs idő a reggelire, s így tizenegy óra tájékán elkölti a reggelijét, egybekötve az ebéddel. Ma már úgysem csinál semmit, csak pihen végre. Utolsóként vesz át engem és a társamat.
- Köszönöm, uram. Ha meg nem sértem, mondanék valamit. Ács vagyok magam is. Igaz, nem kérdezte. Ez a tetőszerkezet, ha meg nem sértem, nem válik a dicsőségére. Hitvány, bontott anyagból készül, nem odavaló. No, az Isten áldja.
Komótos léptekkel, méltósággal elballag. Panyókára vetett kabátja zsebében, tiszta, fehér zsebkendőbe kötve ringatózom. Jól érzem magam. Fél óra múlva bemegyünk a földszintes, külvárosi kis házba, melyhez kétszáz négyszögöles telek tartozik. Takaros ágyásokban paradicsom, paprika, bab, borsó, krumpli, káposzta és tök terem, valamint tizenöt gyümölcsfa, amely ellátja a családot gyümölccsel, almával, körtével, szilvával és dióval. A kert a férfi keze munkáját dicséri. Egy éve lakik az özvegyasszonynál albérletben, de annyira kevés bért fizet, hogy ennyivel tartozik neki. Szinte az egész keresetét hazaviszi Erdélyországba, a családjának. Három gyereke és a felesége várja minden hónap harmadik hetében a hazatértét. Lefürdik, felveszi a tiszta ruháját és várja, hogy a háziasszony gyereke hazaérjen, aki egyidős a középső lányával. Jön is az hamarost, boldogan, ma is hozott egy ötöst.
- Csókolom, ma hamar haza tetszett érni. Csak nincs valami baj?
- Szervusz, kislányom, nincs baj. Hanem segítségedre szorulok. Vennék a lányomnak olyan ki van a hasa pólót, de azt sem tudom, hol keressem.
- Tessék jönni, én tudom, hol lehet olcsón venni.
Perdül a kislány, épp csak leteszi a táskáját. Néhány buszmegállónyira kínai bolt nyílt a fodrászüzlet helyén, tele csodaszép pólókkal, szoknyákkal, divatos cipőkkel. A tulajdonos maga szolgálja ki a vevőket:
- Megnézni ezt is, adni neked szoknyát is, nézni, ha nem venni is…
A férfi két pólót vesz, mindkét lánynak egyet-egyet. Szégyenlős mosollyal távozik, a kislány annyit alkudozott, hogy még maradt egy ezrese. Az kétnapi élelme. Délután szöszmötöl kicsit a kertben, utána korán lefekszik. Végre kialussza a fáradalmait.
A kínai eladónő elgondolkodva néz utánuk. Maga is a szegénység elől menekült otthonról. Úgy érzi, ma jót tett valakivel. Egyébként sem fizetett rá az üzletre. Megigazítja éjfekete, selyemfényű haját. A próbafülke tükrében vékonyan kirúzsozza az ajkait. Porcelán bőre, huncutul csillogó mandulavágású szeme és karcsú, lányos alakja miatt huszonöt évesnek nézik, pedig az már tíz éve volt. Meghalt a férje, a gyerekeit pedig a szülei nevelik Szecsuanban. Kinézte magának a szomszéd vendéglős nagydarab fiát, amint elveszi feleségül, megmondja neki az igazat. Most is odamegy ebédelni, pedig nem szereti a magyar ételeket. Kivesz a kasszából és szorosan fog a kezében. Bezárja az üzletet és átmegy az út túloldalára. Pihegve lép az étterembe. Izzadt tenyerében átnedvesedem.
- Jó napot – köszön a vékonydongájú pincérnek.
- Kézcsókom, drága. Foglaljon helyet. Hozzam a szokásos menüt?
- Igen, köszönni. Barátom nem itt lenni?
- Még az egyetemen van. Ma paradicsomleves és rántott szelet rizzsel a menü. azonnal hozom.
A nőnek nem ízlik az ebéd, éppen csak belekóstol. Később kellett volna jönnie. Fizet és csalódottan elmegy. A pincérfiú hangos köszönéssel búcsúzik.
- Kézcsókom, várjuk holnap is.
A söntésből előkerül a vendéglős fia, akinek széles vigyorral azonnal átad.
- Kisfőnök, kifizettettem vele a tegnapit is. Tedd csak el, az ételt kigazdálkodjuk.
- Ügyes vagy. Jól tetted, hogy a B menüt vitted neki, legalább gyorsan elment. Ma nincs etyepetye, várom a menyasszonyomat…már nem kell várnom, itt is van.
Magas, szőke, kékszemű lány érkezik, egyenesen a nagydarab fiú nyakába ugrik és fülébe súgja:
- Dobj meg, édes, egy kétezressel, a mozi előtt elmennék a műkörmöshöz.
- Gyere, üljünk be az irodába, ebédelj meg, mielőtt elmész.
- Bocsika, nagyon sietek, tudod, időre vagyok bejelentve. Találkozunk a mozi előtt fél kettőkor. Rendben, édes?
Gyors puszi a fiú arcára és máris a kezében vagyok. Hosszú műkörmei kifogástalanok. Siet, kifelé menet már telefonál. Beül a királykék Ford KA-ba, engem pedig csak úgy bedob a kesztyűtartóba.
- Szia, ebédeltél már? Akkor kérj egy nagy pizzát, én fizetem. Tíz perc múlva ott vagyok.
Pontosan tíz perc múlva megáll a kétszintes családi ház előtt. Az alagsori lakásban középmagas, keménykötésű fiú várja, ki-kinézve a virágoskert szintjével azonos parányi ablakból. Amint meglátja a királykék autót, ahogyan lassan lavírozva parkolni készül, gumilabdaként felpattan és siet a lány elé.
- Szia, jó, hogy időben ideértél, mert ha a pizza érkezett volna előbb, nagy bajban lennék.
A szőke lány kivesz a kesztyűtartóból és két ujja közé fogva átnyújt a fiúnak. Az érdes férfikéz érintése meglep, nem erre számítottam.
- Bejössz holnap az analitika gyakorlatra? – érdeklődik a lány, köszönés helyett.
- Azt mondtad, nem lesz nehéz a vizsga, inkább kihagynám, ha lehet. Edzésre kell mennem, egy hét múlva lesz a területi verseny.
- Le kell vizsgáznom, mert az apám megnyúz, csak ez a kreditem hiányzik. Azt mondta, tovább nem fedezi a tanulmányaimat. Tulajdonképpen igaza van, a többiek már az idén a mesterkurzuson is végeznek.
- Már akartam kérdezni, miért kell neked diploma? Hozzámész a vőlegényedhez, és dolgoznod sem kell.
- Nem lesz az tartós, ha egyáltalán házasság lesz belőle.
Megérkezik a pizza futár, a fiú nagyvonalúan átad neki, nem kér vissza belőlem, és a lány vállát átölelve, fél kézzel egyensúlyozva az óriás pizza dobozát, visszasétál az alagsorba.
A futár, fekete bőr motoros nadrágban és dzsekiben van, lábán sportcipő, kezén kesztyű, fején fekete sisak, melynek sötétített üvegén keresztül furcsán néz utánuk. Leveszi a kesztyűjét, hogy biztonságba helyezzen. Még érezni a kezén a kézkrém illatát, s a körmén sem régen száradhatott meg a lakk. Az övtáskájába gondosan eltesz, visszaveszi kesztyűjét és megyünk a következő címre, utána a bázison újabb pizzás dobozokat kapunk. Egy órán keresztül szlalomozunk a belvárosi forgalomban, mire valamennyit eljuttatjuk a rendeltetési helyére. Mire végzünk, alig van hely az övtáskában, pedig a futár mindig gondosan, kisimítva rakja mellém a sorstársaimat. Mielőtt végleg összeszorulnák a kicsiny helyen, letelik a műszakja és leszámol a bevétellel. Övtáskástól együtt odaad a főnöknek, aki oszt és szoroz, végül ötödmagammal kiválaszt engem és visszakerülök a futárhoz. Ismét érzem kézkrémének illatát.
- Ma csak a borravalót tudom odaadni, a munkabéredet később fizetem ki, ha nem nagy baj. Holnap jönnek a közmű számláim és a kemencék elég sokat fogyasztottak.
- Semmi baj, de kérlek, ne holnap fizess. Csak pénteken jövök legközelebb.
- Bocsáss meg, elfelejtettem. Nehéz ez a munka neked, te leány. Viszlát holnapután.
- Viszlát, főnök.
Újabb szlalom az autók között. A belvárosba megyünk, egy körfolyosós, társasházzá avanzsált körfolyosós, volt bérházba. A földszinti folyosóról nyíló tárolóba beállítja a motort és rázárja az ajtót. Futva megy fel a lépcsőn a második emeletre, ahol a sarki lakásban várnak rá.
- Szia, Apa, csak én vagyok.
A tolókocsijával úgy közlekedik az idős férfi, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga. A lakásban nincsenek küszöbök, s szinte minden elérhető közelségében van. Napközben elvégzi a házimunkát és rendszerint az ebédet is megfőzi. A takarítás és a bevásárlás azonban a lánya feladata.
- Szervusz, kislányom, amíg átöltözöl, megmelegítem az ebédet. Borsófőzelék fasírttal. Más nem jutott eszembe. Hány órára mész vizsgázni? Kivasaltam a fehér blúzodat.
- Köszönöm, negyedóra múlva kész vagyok. Ötig kell odaérnem. Odatettem a konyhaasztalra a pénzt, holnap kell fizetni a közös költséget.
Az apa nyugtalan, vékony ujjaival átsimít bennünket. Úgy szerette volna felnevelni a lányát, iskoláztatni, vattába csomagolva, megóvva a külvilág zajától és mocskától, de a baleset véget vetett álmainak. Meghalt a felesége, maga pedig tolókocsiba kényszerült. Ennek tíz éve. Megfordult a kocka, azóta a lánya gondoskodására szorul. De megmutatja, hogy nem tehetetlen, már gyűjtött titokban a lányának egy kis pénzt. Ezt is tartalékolja, csak egyet vesz el belőlünk. Persze, hogy engem.
Beletesz a mélyzöld borítékba, ám szerencsére még láthatom, amint a lánya előjön a fürdőszobából. Magas, karcsú alakjára simuló fekete kosztümben, fehér, kihajtós nyakú blúzban. A gesztenyebarna, hosszú haja, laza kontyba tűzve. Arcán nincs smink, mégis megfog olajbarna, meleg szeme, mosolya, ahogyan az asztalhoz ül, a késői ebédhez. Jóízűen és gyorsan eszik.
- Köszönöm, Apa, nagyon finom volt.
Puszit lehel apja homlokára, belelép a magas sarkú cipőjébe és táskáját felkapva elrohan.
Az idős férfi telefonál, alighogy leteszi a kagylót, máris csengetnek. Odagurul az ajtóhoz, kinyitja, átveszi a születésnapi tortát és átad a zöld borítékkal együtt. Egy hang sem hangzik el.
Zavarban vagyok, most nem tudom, kihez kerültem. A lezárt borítékon keresztül nem érzem a bőre érintését. A titokzatos idegennek nevezem magamban. Elfáradtam, sok kézen mentem ma is keresztül. Arra gondolok, hogy végre nyugalmam lesz. Te is tudod, hogy minden relatív. Az idő az. A nyugalom is.
Ültél már fél órát a fogorvosi székben? Örökkévalóságnak tűnt. Sétáltál órákig a kedvessel kézen fogva? Illant az idő, mint egy pillanat.
Aludtál hat órát egy átmulatott éjszaka után? Ugye, frissen ébredtél? És tizenhat órai munka után? Mintha le sem feküdtél volna.
Kicsit még nedves vagyok a reggeli húslétől, az izzadt tenyértől, illatozom a kézkrémtől, újabb por réteg ragadt rám, s minden vágyam, hogy addig ne vegyenek kézbe, amíg megszáradok, és lepereg rólam, ami nem odavaló. Számomra ez az alvás.
A titokzatos idegen nem hagy nyugton, átutazza velem a fél várost, hogy egy apró cukrászda cukrászmestere, csokoládétól ragacsos kezével, feltépje a borítékot és kezébe vegyen.
- Apád, anyád ide jöjjön! – még meg is köpköd. – Csak szóljon, aranyoskám, ha kell, máskor is adok. A tulajnak fogalma sincs, mennyi alapanyag kell a fogyasztáshoz, nekem meg jól jön a mellékes. Ne feledje, minden ötödik után maga is kap egy tortát.
Látod rajtam azt a vékony barna csíkot? Az a csokoládé, amely rám ragad, amikor a cukrászmester a zsebébe tesz, s mintha semmi sem történt volna, folytatja a zserbó csokoládéval való bevonását. Jár a keze, mint a motolla. Közben dúdolgat. A raktár felől vékonydongájú kamasz fiú kerül elő.
- Kiválogattad a holnapi sütéshez az anyagokat? Rendben. Hozzad csak, fiam, a krémes lapokat, gyorsan megtöltöm és reggelig a hűtőben megdermed. Vedd ki a zsebemből a pénzt, és kérd meg a kisasszonyt, hogy váltsa be. Mindig szüksége van váltópénzre.
A fiú nem mer ellentmondani az apjának, kivesz bennünket a zsebéből és eltűnik a eladótérbe nyíló ajtó mögött. Kétnaponta segítenie kell az apjának, mert az örege szerint csak így éri meg, ha nincs mellette idegen segéd. Pedig focizni szeretne, meg nyelveket tanulni. Halkan behúzza maga mögött az ajtót és csendben elnézi a tulajdonosnőt, akibe szerelmes, a kamaszokra jellemző rajongással.
A cukrászda tulajdonosa fiatal, csinos nő, megjelenése vetekszik a modellekével. Kiürültek a pultok, szinte minden sütemény elkelt. A torták közül csak az oroszkrém maradt meg, ebben a melegben könnyen megromlik. Arra gondol, hogy azt is jobb lett volna felszeletelni és szeletenként eladni. Negyedóra múlva bezár. Vékony, hosszú ujjai között pergeti a bevételt. Elégedett mosoly az arcán. Ma is szépen keresett. Ahhoz képest, hogy a szülei szerint nem viszi semmire, ha nem tanul, elég jól elboldogul. Három éve érettségizett, még maga sem tudja, hogyan ment át.
Nagyot nyel a fiú. Ha ezek a kezek őt simogatnák?
A nő csak most veszi észre a jelenlétét. Felkacag. Tudja és érzi, hogy a fiú szerelmes belé. Minden második nap eljátsszák ezt a jelenetet. Hozzátartozik az életéhez ez a néma rajongás.
- Váltsam fel a pénzed?
- Iiiigen…ha kérhetném.
Szent meggyőződése, hogy a fiúval mindig ugyanazt az összeget váltogatják. Csábos, érzéki tekintettel egyik kezével kivesz bennünket a fiú kezéből, a másikkal beletesz egy tízezrest. Ismét kézkrém illatát érzem, s ahogyan hozzámér, már az maga is a tömény erotika.
A kamasz izgatottan megnyalja a szála szélét.
- Szeretnél torkoskodni? Maradt néhány sütemény a pultban, vegyél belőlük.
A fiú megszégyenülten megfordul és becsapja maga után az ajtót.
A nő még mindig mosolyogva a pénzkupac tetejére dob bennünket és a telefon után nyúl.
- Szervusz, szívem. Hányra jössz? Kizsigerel az a minisztérium….El is felejtettem, hogy ma van a feleséged névnapja. Megvetted az ajándékot? Tudod, amit közösen kitaláltunk…..Rendben. Ügyes vagy. A fiúk jól vannak?...Egy hete nem láttalak. Persze, azért vetted nekem azt a cukrászdát, hogy ne unatkozzak, ha nem érsz rá….Nincs semmi baj, holnap találkozunk. Csók, édes.
Modell akart lenni, de az első válogató utáni fogadáson megismerkedett a középkorú férfival, aki megígérte a segítségét. Nem maradt más választása, mint szeretőjének lenni. A nő nem is panaszkodik, csak a szülei nem tudnak erről semmit. Elbujdokolnának szégyenükben. Háromszáz kilométer távolságból könnyű titkot tartani.
Az utca felőli ajtó felett megszólal a giling-galang, jelezve az utolsó vevő érkezését.
A magas férfi harsány hangon köszön, nem is néz a nőre, azonnal a kínálatot pásztázza a szemével.
- Kérem a tortát, legyen szíves díszdobozba tenni.
Órájára néz, már késésben van, pedig csak egy órát maradhat.
- Mennyivel tartozom?
Most néz a nőre. Meglepődik. Pont ilyen cicababa hiányzik az oldaláról, akivel lehetne villogni az angol befektetőkkel közös vacsorán. Este kilencig még sok idő van. Hiába, aki bankár akar lenni, annak vállalnia kell sok mindent.
- Ráér ma este, hölgyem! Szívesen meghívom vacsorára. Ne értse félre, hivatali vacsora, angolokkal, unalmas szakmai beszélgetéssel. Örömmel venném, ha velem tartana.
A tulajdonosnő szemérmetlenül végignéz az Armani öltönyös férfin. Az életkora harminc körül lehet. Makulátlan megjelenés, acélkemény tekintet, arany nyakkendőtű, mély, bársonyos hang. Nincs jegygyűrű a kezén, csak egy brill köves pecsétgyűrű villan a kezén, amint átnyújtja a pult felett a tízezrest. Ennek a férfinek nincsenek érzelmei. Semmi sem akadályozhatja meg céljai elérésében.
- Négyezer forint lesz.
Hármunkat visszajáróként átnyújt a férfinek.
- Itt a névjegyem. Gyengén beszélek angolul. Még meggondolom. Hívjon fel nyolckor. Viszontlátásra.
- Kézcsókom.
Az Armani öltönyös lazán begyűr a zakója zsebébe, felkapja a tortát és a névjegyet. Kilépve a cukrászdából, elgondolkodva ballag a szürke Lexus LS 460-ashoz. Kicsit könnyelmű volt a meghívással, legalább annyira, mint a nő az elfogadásával. Nincs idő meditálni, ennél sokkal nehezebb helyzetekből is kivágta már magát. Előbb túl kell esnie a Nagyi vacsoráján.
A közeli lakótelep szélső háza előtt áll meg, az éjjel-nappal nyitva tartó közért előtt. Azért szeret itt parkolni, mert kamera védi az üzletet.
Igen, ő az, aki beszólt neked, hogy vigyázz a kocsijára, egy óra múlva visszajön.
Két lépcsőházzal arrébb, becsenget a földszinti garzonba, ahol nagy izgalommal várja a becsinált levessel és a csirkemájjal együtt kirántott csirke szárnnyal unokáját az öreg néni, akivel reggel együtt kezdtem a napot. Az egyetlen asztalán a teríték meisseni porcelán étkészlet és kristály pohár. Ünnep minden nap, ha vendég érkezik, közülük is kiemelten az, amikor vendégül láthatja egy szem unokáját.
- Csókolom, Nagyikám, ne haragudj, amiért késtem egy kicsit.
- Szervusz, kisfiam, már nagyon aggódtam, csak nincs valami bajod?
- Nincs, Nagyi, nézd, hoztam neked tortát, tudom, hogy szereted az édességet.
- Miért költöd a pénzed egy ilyen vénasszonyra? Meg kellene már nősülnöd, és a feleséged gondoskodna arról, hogy legyen meleg ételed, ne azt a mindenféle mű ételeket egyed. Olyan sovány vagy.
- Nem vagyok sovány, Nagyi, ha nem járnék kondi terembe, meg fallabdázni, már gurulnék.
- Emlékszem, apád is ilyen vékony volt fiatalon. Gyere, foglalj helyet, melegítem a levest, már elhűlt.
- Sose melegítsd, még langyos.
Az öltöny zakója a szék karfájára kerül és ezzel a férfi leveti a gondjait, és ismét a nagymama kedvenc unokája, aki nem tud betelni a megszokott, finom ízekkel. Két tányér leves után otthonosan, kézzel eszi a rántott csirke szárnyat, villával egy-egy falat krumplit is hozzá, de a salátát is kézzel tépi.
Az öreg néni csipeget, amúgy az illendőség kedvéért, pedig egész nap csak egy vajas zsemlét fogyasztott, mégsem éhes. Betelik az unokája látványával, aki már a hetedik szárnynál tart. Átmegy a konyha pulthoz és bekapcsolja a kávéfőzőt, amelybe még délben bekészítette a hozzávalókat. Hiszen alkoholt sohasem iszik az unokája, de annál jobban kedveli a méregerős feketét. Tej és cukor nélkül.
- Köszönöm a vacsorát, Nagyikám. Nálad jobb szakács nincs a világon.
Felpattan, kimegy a parányi fürdőszobába kezet mosni. Visszatérve átöleli az öreg nénit, puszit ad a homlokára.
- Nem baj, Nagyikám, ha megiszom a kévét és utána elmegyek? Még kilenc órakor programom lesz.
- Csak nem egy ifjú hölggyel lesz randevúd?
- Még az is lehet.
Dehogy haragszik az öreg néni, alig várja, hogy dédnagymama lehessen. Igyekeznie kellene ennek a gyereknek, mert felette eljárt az idő, sok évig már nem tud várni.
A férfi felveszi a zakóját, állva, sietősen issza meg a kávéját. Az unoka helyébe lép a kőkemény üzletember, az érzelemmentes bankár.
Gyors búcsú a nagyitól és rohan a közértbe. Belenyúl a zsebébe, kiválaszt és átad neked. Észreveszi rajtam a csokoládé nyomát. Látványosan undorodik tőlem, mint általában azok, akik a virtuális pénzt kezelik, milliárdos tételekben. Az már nem is pénz, hanem tőke, amit fogatni kell, kamatoztatni.
Ahogyan átveszel tőle, szenvtelenül, legszívesebben nevetnék. Nem tudja, hogy a felszerelt kamu kamerák a betörők és egyéb rossz szándékú emberek visszariasztását szolgálják.
Jártam már itt. Tudom, hogy éjszakai műszakodban, a raktárajtó takarásában elhelyezett foteledben üldögélsz, s a bejárati ajtó feletti tv-t nézed, sörödet kortyolgatva. Egyszerre látod a műsort és az érkező vásárlókat.
Lásd be, a semmiért kaptál.
Vajon számodra mennyit érek?
Hagysz egy ideig megpihenni, vagy mielőbb túladsz rajtam, hogy szerény tehetségem szerint tovább forgassam a lét kerekét?
0 Megjegyzések