Szabó Tibor Sándor: Szilánkok 1984

A nyár forró volt, és mozdulatlan.
Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi. Az álmos kis város lassan, de biztosan ébredezett éjszakai álmából.
A buszok már ontották magukból az embereket, főleg a nagyobb intézmények vagy gyárak közelében.
Nekem szerencsére ebben nem kellett részt vennem, mert kocsival jártam. Igaz, ehhez kellett egy gyermekkori betegség, melynek következtében lebénult mindkét lábam. Amitől persze nem voltam boldog, de bánat sem volt minden napos vendég nálam, mert számomra ez volt a természetes állapot.
Ezen a nyáron történtek, azonban végkép megváltoztatták az életemet.
A sportot, mint olyat, mindig is nagyon szerettem. Erre utalhatott már az is, amikor elkaptam ezt a paralízis nevű, hála Istenek, ma már csak hírből ismert ocsmány vírust, az utolsó fázisában a betegségnek, egy reggel aztán csak úgy felálltam és görcsösen megkapaszkodva az ágyamban álltam, mint a cövek. Mondják, olyan elszántsággal arcomon, hogy még a sokat látott orvosok és ápolók is meglepődtek.
Ez a tett, az akkori ismeretek szerint, felért azzal, amit jó pár évvel később megismételtem egy olimpia aranyérem formájában. Bár, szerintem azt a gyermekkori teljesítményt, semmi nem múlhatta fölül, mert az akkor ott, az életemet mentette meg! Ugyanis az elkövetkező napok gégemetszést, illetve vastüdőbe kerülést tartogattak számomra. Ami már halál közeli élményt jelentett volna. Úgyhogy, leszögezhetjük, a halál torkából mentett ki az a felállás.
Ez a fajta akaraterő ami „Soha nem adom fel, míg egy darabban látsz” fogalmazódik meg talán a legjobban, a későbbiekben is sokat segített. Főleg amikor kiderült, hogy az életem további részét kerekesszékben kell leélnem. A szeretteim álltak felettem és sopánkodtak, hogy mi lesz majd velem a nagy betűs életben.
Én meg mindent elkövettem, hogy csattanós választ adjak, erre a számomra egyszerű kérdésre. És ehhez, megtaláltam a sportolást. Amit személyes példámon keresztül is csak ajánlani tudok mindenkinek, ami a minden napokat kiszínezheti. És ez nem kis dolog, mert a hétköznapok azok, amiből több van. De ha nem a sport az a valami, ami segíteni tud, akkor legyen bármi. Csak ne vonulj ki az életből, és mondjuk egy kályha mellett pokróccal letakarva, arra várj, hogy valaki letörölje a nyálad. Ha ezt teszed, meg is érdemled a sorsodat.
Ha pedig valamilyen szerhez nyúlsz, teljesen mindegy, hogy melyikhez, menthetetlen vagy. Akkor le is teheted a kezedből ezt a karcolatot, mert rajtad már semmi sem segít!
Teljes életet csak úgy élhetsz, ha nem hagyod magad sajnálni. Nem kell a sérült emberrel másként bánni, mint bárkivel az életben, csak az egyenlő feltételeket kell megadni, és máris tudni fogod, mennyit érsz, vagy hogy mire vagy képes. Ráérsz majd akkor, az eredmény láttán sopánkodni. De ha van hited, erőd, és kitartásod, bármit elérhetsz. Ja és egy fontos dolog, amit soha ne feledj! Veszteni is tudni kell! Erre nagyon ügyelj, mert ebben nem szabad türelmetlennek lenni! Jobban jársz, ha rám hallgatsz, mert én már abban a korban vagyok, amikor kettéválik a Happy és a Birthday!
Szóval a sport.
Mozgássérültként? Sportolni?! Ugyan már! Mondtam én ezt akkor, amikor először hívtak el egy ülőröplabda edzésre, hogy legalább nézzem meg mi az, és aztán döntsek a továbbiakról.
Mondanom sem kell, hogy ott ragadtam! A későbbiekben pedig megismerkedtem a mozgássérült atlétikával is. Ezen keresztül pedig egy fantasztikus emberrel, aki akkor
a válogatott edzője volt.
Ő volt az, aki ha kellett keménykezű edző, ha kellett barát, ha kellett apánk helyett apánk volt. Végtelen türelemmel készített fel minket a versenyekre, próbálta bennünk tartani a lelket, akkor is, amikor közel voltunk, ahhoz hogy feladjuk, vagy azt mondjuk, ez már nem megy. Egy szóval, nagyon sokat köszönhetünk neki, de talán én kicsivel többet is, mert elhitette velem, képes vagyok, akár még egy olimpiát is megnyerni.
És ebben a nehéz, embert próbáló feladatban és minden másban, számíthattam rá, úgy szakmailag, mint emberileg. Egy, másfél év kemény felkészülés után, készen álltam az utolsó megméretetésre, az utazási szint eléréséhez. Erre egy magyar bajnoksággal egybe kötött versenyen került sor, nem sokkal a tervezett utazás előtt. Az olimpiát abban az évben, a világ fővárosában New-Yorkban rendezték.
Ezen a versenyen dőlt el, a közel másfél éves munkának az eredménye, vagyis, hogy bekerülök, vagy sem, az utazó keretbe. Az előjelek jók voltak, hiszen addig bármilyen hazai illetve külföldi versenyen elindultam, sorban meg is nyertem azokat. De az utolsó, és egyben a legfontosabb versenyt, igaz megnyertem, de az utazási szinteredményt nem értem el. Így a keret összeállításnál az első számú tartalék szerepét osztották rám. Szerintem nem volt még a történelemben nálam boldogtalanabb, aranyérmes versenyző a világon, mint amilyen én voltam akkor. Próbáltam én méltósággal viselni a vereséget, de be kell vallanom, nem nagyon ment, és már azon voltam, összepakolok, ott hagyom az egész edzőtábort, nem várva meg még az ünnepélyes eredményhirdetést sem! Ami az egyik legnagyobb sértés lett volna a társaimmal szemben. Ettől óvott meg Gyuri főnök, alias Telefonfülke az edzőm, amikor is addig beszélt a lelkemre, hogy maradtam, és végül átvettem, igaz könnyekkel küszködve az aranyérmemet.
Egy világ kezdett bennem összeomlani az értelmetlenek tűnő áldozatért. És ha csak rólam lett volna szó, de a családomnak is nehéz hetek, hónapok voltak ekkor már a háta mögött.
A teljes összeomlás szélén vártam az utazó csapat kihirdetését, amikor meghallottam a nevem. Biztos, aki megnyeri a lottó főnyereményt, az érezheti azt, amit én abban a pillanatban.
Így végül is, kiutazhattam az olimpiára, köszönhetően Picinek, alias Gyuri főnöknek, az edzőmnek, aki kezességet vállalt értem és az eredményességemért!
Megtapasztalhattam, ha teszel magadért, ha teljesítmény áll mögötted, hogy mondjuk fel, tudsz venni a földről egy hat kilós görögdinnyét a kerekesszékben ülve, vagy hogy egyedül is be tudsz szállni a gépkocsidba. Vagy csak egymagad képes vagy felöltözni, már is az jön le a környezetednek, hogy tenni akarsz magadért, nem pedig várod a sült galambot, hogy a szádba repüljön, és csak addig jutsz el, hogy téged aztán sajnálni kell, mert veled meg hogy elbánt az élet! Képzeld csak el, mással is! Mindenkinek meg van a maga keresztje, csak nem mindenkinek adatik meg, hogy kívül hordhassa azt.