Lábujjhegyen settenkedik,
felhőkön lépdel, vízen jár,
hintázik a fa ágán,
bokor levelén táncot jár.
Virág szirmait megnyitja, letépi,
hangtalanul gyökereket rág,
madarat felnevel,
majd elveszi dalát.
Tipegő lábakat kísér,
izmos karokba kapaszkodik,
görnyedő hátakon henyél,
útját állja a szemfedél.
Veled van, mégsem látod,
csak azt veszed észre,
egyre gyűlnek a ráncok,
már a tavaszban is fázol.
Álnokul félrevezet
szíveket és lelkeket,
beleültet vágyat és szerelmet -
igazságot és tükröt feledtet.
Élvezettel nyújtózkodik benned,
mikor rádöbbensz,
hamisak az álmok,
nem marad más, csak a magányod.
Lábujjhegyen settenkedik,
társad az utadon végig,
aztán közönyösen hátat fordít,
de előtte elkísér a sírig.
0 Megjegyzések