Láss a maszk mögé
Árad a szívem, úgy érzem, majd meghasad!
Szeretni vágyom Őt, de nem találom a hozzá vezető utat.
Sötétben tapogatózom, karommal érinteném karját,
de csak ködöt markolok, és az is elillant már.
Felvillanó képe villámként suhan el mellettem,
kiáltok felé, de hangomat elnyeli a végtelen.
Üres tekintettel bámulok a semmibe, míg árnyékom
megszán végre, és felnyitja a szememet.
Ó, te szánni való, naiv lány, mi lesz így véled?
Szívedbe az érzelemáradatot csak az illúzió szőtte,
mindez csak képzelet!
Játékuk csalóka fátylat köt a szemedre.
Nőj fel, kislány, és kérlek, ne adj teret ezeknek!
Nincs itt herceg, nem is volt és nem is lesz soha.
Dühös, tépett ezer sebből vérző vad van csak,
de azt ne űzd, s ne lásd jámbor lelkű báránynak!
Jól vigyázz, ha közel engeded magadhoz.
Megmar, sebedbe mérget fecskendez,
és ott hagy kínok közt vergődve,
míg szemeidet üvegfátyol borítja be!
Démon való hozzá, olyan, mint ő maga,
jobb sorsot érdemelsz, szedd hát össze magad!
Beszélgetésünket a nap szakítja félbe,
árnyékom elszökken így,
búcsúszó helyett tanulságom a kétely.
Mi lesz így velem, tényleg ennyire vak voltam?
Herceget láttam abban, aki a gonosz maga?!
Pillanatnyi elmezavaromból felocsúdván
egy papírost fedez fel szemem a járdán.
Óvatosan vizsgálgatom, és nem hiszem el, amit látok.
Vajon ez is csak egy fátyol?
Gyorsan falom a sorokat, és már rohanok is
az "árnyam" után.
Utol kell érnem, nem hagyhat így árván!
Várj, kérlek, várj, ne rohanj el előlem,
tudnom kell miért akarod azt, hogy ne
legyek Véled?
Végre megszán és megadja magát,
leroskad a földre, egész pici már.
Láss kislány, ne csak nézz,
üvölti felém, s közben könnyek cirógatják
bőszen a szemét.
Nem vagyok én herceg, felhők helyett
a földön járok, esendő, szánni való sorsom
neked soha nem kívánom.
Nem adhatok neked semmit, csak a
fájdalmam, menekülj el tőlem,
s hagyj magamra!
Futás helyett azonban csókkal fojtom belé
azt, amit tudok már.
És így lett az árnyakból szerelmespár.
0 Megjegyzések