Tisztelt írók és költők. Nektek is lehetőségetek van arra, hogy portálunkon megjelenjetek a menüben található Tartalom beküldése linkre kattintva.

Bíró Szabolcs: Ragnarök

Március 10-én jelenik meg Bíró Szabolcs Ragnarök című regénye. Bíró Szabolcs, a magyar középkor megszállottja ezúttal tőle szokatlan témával lepi meg olvasóit: a Ragnarök történelmi alapokon nyugvó középkori fantasy, egy sosemvolt, véres saga a bosszúról, a tűzről, és arról, hogy észak fiai gyakran keményebbek és kikezdhetetlenebbek, mint a skandináv acél.

A könyvről
Valamikor a IX. században egy csapat svéd viking útnak indul, hogy tűzön és vízen átkelve megbosszulja otthona elpusztítását. Mindnyájan emlékeznek még rá, mikor szűnt meg az élet egykor virágzó falujukban, Eldhärden és környékén: amikor Nídhögg, a fekete dög megjelent, mindent letarolt, majd eltűnt az ismeretlenbe. Kilencujjú Gudleif és huszonkét vakmerő embere felkerekedik, hogy a Vågbrytare fedélzetén nekivágjon az ismeretlennek, megkeresse a szörnyet, és a saját fészkében végezzen vele. Útjuk ismeretlen vizeken, idegen hegyeken és éjsötét erdőkön keresztül vezet, miközben az ő nyomukban is ott liheg egy titokzatos, sebezhetetlen harcos, aki Tyr Pajzsát viseli.


Kedvcsinálóként rövid beleolvasó

„Visbur álma nyugtalan volt, zavaros és rettenetes. A sárkány ködös leheletét látta, melyben sorsok dőlnek el, s melyben megszületik és formálódik maga a történelem. Sivalkodó csecsemőket látott világra jönni, férfiakat látott küzdeni és fiatalon meghalni, öregeket látott lassan elgyengülni, majd porrá aszalódni, mielőtt egy percet is éltek volna. Hősöket látott, akik nagy tettekre hivatottak, akik a fél világot igázzák le és hajtják uralmuk alá, de akik a sárkány leheletében mégsem többek pornál és hamunál, szikránál a lángban, halk sóhajnál a szélben, könnycseppnél a zivatarban. És a nyugtalan álom közepén vergődve Visbur rájött: az istenek léptei mellett az ember nem más, mint szempillantás alatt ellobbanó, gyönge szalmaszál."

(...)

„Aztán felhangzott az a gyomorremegtető üvöltés, ami még a fagyos hajnali levegőt is megdermesztette. Mindkét pajzsfal belerezzent abba az embertelen ordításba.
– Mi ez? – kérdezte elsápadva Visbur.
– Ez, fiam – mondta a szájába harapva Gudleif –, valami olyasmi, amit még sosem láthattál...
Valójában a pajzsfalban állók legtapasztaltabb harcosai sem láttak még olyasmit, amiben az elkövetkező pillanatokban részük lehetett. Hallbjörn rohant be a főtérre az északi kapu felől, döngő léptekkel, két kezében óriási fejszéjét, a Vargs Undát lóbálva. Mondabéli szörnyeteg módjára ordított, fehér haja és szakálla lobogott utána, szájából habos nyál csorgott az arcára.
A berserker ezúttal sem viselt magán sem páncélt, sem sisakot. Nem volt rá szüksége. Félig ember, félig medve volt, egy nem evilági monstrum, aki nem érzi meg a fájdalmat, akit nem lassít le a sebzés, aki nem roskad össze, ha kieresztik a vérét. Hallbjörn olyan gyors mozdulatokkal vetette magát oldalról a svagsteni harcosok pajzsfalába, hogy az pillanatok alatt felbomlott. Ekkor pedig Gudleif is elbődült:
– Disznófej!
Kiáltására a pajzsfal ék alakzatot vett fel, majd egy újabb ordításra mind a tíz harcos – élükön a szófukar Halfdannal – nekiiramodott a szétszórt ellenségnek.
Visbur nem sokat látott, miközben igyekezett a lehető legjobban tartani az alakzatot, hiszen életében először állt pajzsfalban. Leginkább csak annyit érzékelt, hogy újabb és újabb testek csapódnak a kerek pajzsoknak, és érezte a többiek mozdulatait, ahogy ki-kicsapnak fegyvereikkel az ellenségre. Egyszer aztán ő is erőt vett magán, és nagyot lendített a fejszéjén. Legnagyobb meglepetésére egyből célba talált: ütése beszakított egy ócska bőrsisakot, és mélyen beleállt egy svagsteni férfi koponyájába. Amikor sikerült kirángatnia a fegyvert, érezte a lába előtt elterülő test puffanását is. Hogy eközben Hallbjörn mit vitt véghez, azt nem láthatta, de annyit érzékelt, hogy az ellenség sorai teljesen összezavarodtak, és hallotta a berserker őrjöngését is, ahogy rendet vág Zsugori Egill zsoldosai közt."

(...)

„A sárkányűzők letelepedtek a tűz körül, és a kívülről beszűrődő vízcsobogás távoli, locsogó hangjára lassan álomba merültek. Közben Yxsmed, ahogy előző éjjel is, a tűzbe révedve mesélt – ezúttal az Ászok előtti korokról, a világ keletkezéséről.
– A világ nem kezdődött – mondta azon az idegen, a sajátjánál valamivel mélyebb hangon –, hanem az örökkévalóságból és a világnélküliségből mozgott az idő és a tér felé, hogy valamikor, valahol egyszer csak szétporladjon. Északról fagyos vizű folyók áramlottak, délről szikrák, lángcsóvák hulltak. Középütt, észak és dél, forró és hideg találkozásánál, a langyos ürességben a semmiből egyszerre élet keletkezett. Az északi folyók megolvadt sodrásából kélt ki Ýmir, a déróriás, és Audhumla, a szarv nélküli őstehén, aki Ýmirt táplálta. Aztán Audhumla három nap alatt előnyalta a jégből Búrit, az ősóriást is. Ýmirnek egyszer alvás közben megizzadt a bal hónalja, s izzadságcseppjeiből két óriásgyermek, egy fiú és egy leány született. Aztán Ýmir összedörgölte két lábszárát, s így nemzett még egy óriásfiút, a hatfejű Thrúdgelmirt. Az őstehén által a jégből előnyalt Búri Thrúdgelmirhez hasonló módon teremtette fiát, Burt, ő pedig Bestlával, az óriásasszonnyal életet adott az első három Ásznak: Odinnak, Vilinek és Vének. Amint pedig ők hárman elég erősek lettek, megölték Ýmirt, az első déróriást, hogy testéből megformálhassák a világot. Ýmir húsából hatalmasodott a föld, véréből folyt ki víztenger, csontjából vált szikla, hajából szálerdő, koponyájából kerek égbolt. Szemöldökéből szabták ki Midgardot, élni ember-fiaknak, s agyvelejéből alkották meg a félelmetes felhőket. Húsának férgeiből keltek életre a törpék, kik egyben értelmet is nyertek, s közben Ýmir áradó vérében az összes déróriás megfulladt. Csupán Thrúdgelmir fia, Bergelmir menekült el egy bárkán, magával menekítve asszonyát is... Odin, Vili és Vé pedig felhajították a délről lövellő szikrákat és lángcsóvákat az égre, így teremtve meg a csillagokat, s végül pályát szabtak a Holdnak és a Napnak egyaránt.
A történetnek ezen a pontján már maga is félig aludt, így hát – a férfiak közül utolsóként – ő is a szalmára hajtotta a fejét, és csakhamar elszenderült.
Yxsmed azonban nem alhatott túl sokáig azon az éjjelen..."

(...)

„A harmadik férfi hanyatt vágódott a váratlan támadás elől, de így sem sokkal élhette túl két társát: rémületesen mély döndülés hallatszott, amikor a berserker abbahagyta a forgást, és rácsapta a sziklát a fekvő ember fejére.
A negyedik férfi, kezében a Vargs Undával, sápadtan nézte agyonnyomott társát, akinek még erőtlenül meg-megrándultak a lábai. Érezte, ahogy hólyagja megadja magát, és meleg húgy ömlik szét a nadrágjában. Aztán elszakította tekintetét a rángatózó halottról, és a berserker szemébe nézett – amit pedig ott látott, attól maradék bátorsága is semmivé foszlott. Kezéből erőtlenül hullt ki a frissen szerzett fegyver, és Olaf Larsson megérezte, hogy ő immár halott ember. Ennek ellenére mégis megfordult, és teljes testében remegve futni kezdett a ház felé.
A berserker hörögve vetődött utána, és a férfi alig pár lépés után érezte, ahogy Hallbjörn térde a gerincébe préselődik. Hasra vágódott a harmatos füvön, és nyüszítő hangon kegyelemért könyörgött.
A berserker utolsó prédája hátán térdelt, teljesen a földhöz szegezve a férfit. Roppant jobb markával előbb letépte Olaf sisakját, majd annak állkapcsa alá görbítette vaskos ujjait. A rúnástestű legszerencsétlenebb embere csukott szájjal sikított, tehetetlen kínjában a földet ütlegelve.
Hallbjörn, akiben ekkor már morzsája sem volt emberi mivoltának, másik kezét is a férfi álla alá csúsztatta, majd minden izmát megfeszítve húzni kezdte maga felé. Olaf hörgő halálsikolya hirtelen elcsendesedett, amikor a kiállhatatlan fájdalom bunkóként taglózta le, és a zsoldos elájult.
A berserker felnézett az éjszakai égre – furcsán vörösnek találta a holdat. Tüdejéből bestiális üvöltés bugyogott elő, felkúszott a torkán, s a gurgulázó rikoltás vadul rezegette hangszálait.
Aztán a túlvilági bődülésbe repedő, recsegő, roppanó hangok vegyültek, és végül Olaf Larsson feje leszakadt a törzséről."
Reactions