Szőke Monika - Örök szerelem

Felkeltem.
Valami furcsát éreztem a szívemben.
Olyant, mint még sose.
Mint a gyertya égető lángereje,
Úgy marta szívem.
Belenéztem a csodálatos, hódolatra méltó szemébe,
S egyszer csak belemerültem ölébe.
A szívunk hevesen, egyszerre dobbant,
Mintha egy test és lélek volna.

Már csak rám várnak.
Ott, a mező túloldalán.
Mindenfelől kíváncsi arcok merednek rám.
Én csak a madarak dallamát észlelem órákon át.
Közeledek már a végső célhoz,
És immár leveszi rólam a fátylat.
S én boldogan, imádva,
Végre kimondhatom dalolva.

A napok múlnak, de én mindig épp úgy szeretem.
Szeretném, ha örökre itt lenne mellettem.
De ez lehetetlen.
A szívem mélyén érzem, hogy hamarosan búcsúznunk kell,
De mégis a napom örömmel tel.
Mert nem a jövő fontos, de a jelen,
És így, hogy jelen van, számomra más nem kell.

Pár napja volt csak, nem is oly rég,
A tenger mély fenekén
Találkoztam veled, de te elmentél.
Fáj, de tudom, hogy szerettél,
S tőled telhetőt, mindent megtettél,
Hogy a szívedben megnyugvást leltem,
Csakis neked köszönhetem.