Péter Tünde - Télidő

Ahogy ég és föld egymáshoz ér
itt lenn, úgy válik minden oly idegenné.
Átölel a hideg, a csend magával ragad,
csupasz faág és hócsepp hozzám tapad.

Visít a szél, hullámzik a bokor,
ez a táj oly hirtelen lett földi pokol.
Furcsa a mező, ám itt virágok nyíltak,
melyek nyáron is mindig idehívtak.

Szürkébe öltözött a rét,
ruhája folyton szakad szét.
Bár most itt lennél, és átölelnél engem,
meleg takaróként befednéd a testem.