Pásztor Mátyás - Angyal Álom

Egyszer küzdött testem,
egy sámlira letettem.
Zengett az ég felettem,
és szavakat kerestem.

Kudarcnak éreztem minden percet,
csak túrtam a földet, a kemény kertet
virágsiker után,
és bámultam a szemem elé bukkant csodán.

Vesztes levegő hagyta el tüdőm,
s kitisztult minden mocskos hörgőm.
Megtört kezem fogta
és fáradt szívemet ellopta,
magáénak tornyolta,
s elhagyhatatlannak sorolta.
Lágy test a kéz részeként
emelt fel emberként.
A fájdalom könnyeivel arcom mélyén,
egy félhalott szemén
keresztül láttam,
hogy törhetetlen boldogságot találtam.
Előttem ragyogott az illatos mosoly,
a haj, az arc, a fül és én, a fogoly.
Álomnak hittem eme csodadalt,
s fejemben lágy gondolat hasalt,
hogy mindez hamis képzet csupán,
egy újabb leszakadt gomb a foszlott ruhán.

Aztán mosoly kerekedett törött arcomon.
Testembe csapott egy villám az álom-e-vagy-nem-harcokon
keresztül,
s örültem veszettül,
hogy igaz minden apró pillanat,
lágy, akár egy útszéli kirakat.

Aztán a kert tövén szabad testem
földre fektettem,
s egy angyal ült mellettem,
én meg beleszerettem...