Add tovább


Hornyánszkyné Kühne Katalin: Vízi tündérek, kavicsból drágakövek

A Tisza-tavi Ökocentrum Parkot látogattuk meg. Utunk során a következők jutottak eszembe. A vizek óriásait, törpéit, tündéreit felfedezhetjük a legparányibb tócsában, csermelyekben, gyors folyású hegyi patakokban, folyókban, tengerekben és óceánokban egyaránt. A patakok forrásainál már megtaláljuk az apró élőlényeket, amelyek benne és általa, a víz csodás világában élnek. A hazai folyókban, tavakban bolhát, pisztrángot, harcsát, vizát, apróbb és nagyobb halakat láthatunk, ha a vízparton leülünk. A tengerek élővilágát már nehezebb megismerni, oda el kell jutni.

Kavicsok közé, nagy, gömbölyű kövek alá bújnak a kicsik, vagy a tengerfenékre menekülnek a ragadozók elől, a rabló és a zsákmány mégis együtt élhet. Egymásra utaltak, itt működnek a természet törvényei, de ez a rend más, mint az emberek társadalmában. A természetben a mértékletesség, az igazságosság nyilvánul meg. Ha a nagyobb, fejlettebb állatnak nincs szüksége élelemre, nem öli meg zsákmányát. Tudom, nem lehet egyértelműen hasonlítani az állatok életét, tulajdonságait az emberekéhez, mégis vannak sajátosságok, amelyek ezeket lehetővé tehetik. Az emberek között gyakran előfordul, hogy haszonszerzés céljából ölik meg társukat. Rend határozza meg életüket a vízben ugyanúgy, mint a szárazföldön, vagy a levegőben.

Milyen jó lenne, ha az emberek társadalmában is betartanánk ezeket az elveket.

A delfinek okossága, játékossága mindig lenyűgöző. A bálnák énekét a rádió közvetítette, az ember fülének megfelelő hangokká átalakítva - mintha a szférák zenéjét hallottam volna. Az állat- és növénykertekben megcsodáltam az egzotikus világ állatait, növényeit. Eljutottam többször is a tenger mellé, de nem volt lehetőségem búvárkodásra, a víz alatti élővilágot csak a filmekből ismerhettem meg. A korallok színeiben, mintáiban csak így gyönyörködhettem. A rákokat, kisebb halakat, csigákat, kagylókat, tengeri sünt, tengeri uborkát, medúzát meg is tapogathattam, vagy megkóstolhattam a tenger gyümölcseinek ízeit.

Itt, a Tisza-tó nádasai közt csónakban ülve hallottam a nádi rigók, poszáták, récék, szárcsák, kárókatonák, kormoránok dalait, közben lepillantottam a víz mélyére is. Kicsi és nagyobb halak úszkáltak, néha felugrottak, majd nagyot csobbanva visszahuppantak a tóba. A nád sűrűjében az apróbb és nagyobb ragadozók életmódját is megfigyelhettem. Láthattam, hogy a békák hogyan kapják el a bolhákat, legyeket, nász idején felfújják magukat, így csábítják el társukat. A pillangók színeit, mintázatukat is közelről figyelhettem. Elmerülhettem a szitakötők táncában, halrajok együttes mozgásában, a kócsagok, gémek nemes repülését követhettem. A vizek tündéreit egy évben egyszer, pár órán át lehet csak látni, a „Tiszavirágzás ünnepére” sokan kíváncsiak. Ezt Szegednél én is láttam egyszer. Itt, az Ökoparkban újra megnézhettem, az akváriumban megcsodálhattam a nagy halakat. A vidrák kergetőzését, a teknősök lassú mozdulatait látva elgondolkodtam a keleti és nyugati világ jellegzetességein. Ilyenek vagyunk mi, emberek is. Rohanunk, nincs időnk semmire, sem magunkra, sem másokra, csak futkározunk körbe-körbe és elmegy mellettünk életünk minden szépsége.

A keleti embernek van ideje mindenre, szemlélődik. Ha mi is elcsendesednénk, lassítanánk, akkor mi magunk és környezetünk békésebbé válna. Mosolyunkkal, nyugalmunkkal mások arcára is mosolyt csalhatnánk, nyugalmunkat átruházhatnánk rájuk. Az állatok világából sokat meríthetünk, így életünket szebbé, jobbá tehetjük.

Az útszéli kavics drágakőnek álmodja magát. Mind vár valakire, aki majd felemeli, zsebébe rejti, otthon újra és újra előveszi. A fennsík pereméről lezúduló patakból a kavics a folyóba, majd a tengerbe, óceánba kerül, a víz sodorja, gömbölyűvé formálja, gyémánttá csiszolódik. Lehajolok érte. Amíg vizes, csodás élénk színekben tobzódik, látszik rajta az ásványok színe, de ha megszárad, már elhalványul, egyszerű kaviccsá válik. Mégis benne van a természet minden ereje. Ahogy egymásnak ütköznek, olyanok, mint a kereső, vívódó emberek, egymást formálják, tisztára mossák. Az áramlatok hátukra emelik, viszik tovább, majd szabadon, mint a madár, egy újabb vidéken, új formában, új lelket öltve mutatkozik meg előttünk. Elmerülve, csobbanva, majd újra partra vetve, új alakot formáz. A szenvedés, mit útközben átélt, drágakővé alakítja, mint az embert, aki erejét a megpróbáltatásokból, harcokból meríti, erőssé, szabadabbá válik. Fényes kődarab lesz, része a mindenségnek, csillagszemű csepp, mely örökké világít, mint az ember, aki önmagát csiszolva, egyre értékesebb lesz, kincseit továbbadva társának, másokat is gazdagít. Kavicsok tartják össze a legnagyobb sziklákat is, amíg engedi. De ha nem, a szikla leomlik, a kövek, apró kavicsok, homokszemekké porlanak. Így leszünk végül mi is homokszemekké, ragyogunk a napfényben vagy zöld moha alatt alusszuk végső álmunkat, Isten tenyerébe hengeredve.
Megosztás a Google Pluson