Tisztelt írók és költők. Nektek is lehetőségetek van arra, hogy portálunkon megjelenjetek a menüben található Tartalom beküldése linkre kattintva.

Hornyánszkyné Kühne Katalin: Ördögborda és a táncházasok

A Fölszállott a páva című tehetségkutató műsor döntőjét nézem a — már húsz éve az egész világon elérhető — Duna Televízióban. Ennek elődöntői során ismerhettük meg a tehetséges énekeseket, táncosokat, népzenészeket. Negyven évvel ezelőtt volt ilyen nagyszabású fesztivál, éppen ideje annak, hogy újra megrendezzék.

Idézzük fel az ötvenes évek sötét évtizedeit, amikor hazát nem emlegethettünk, a hagyományokról, hazaszeretetről nem lehetett beszélni. Nemzetünk kincsei, népművészetünk értékei a múzeumok raktáraiban hevertek. Az internacionalizmus jegyében a színházi, irodalmi, művészeti életben nem kaptak lehetőséget jelentős íróink, művészeink, alkotásaik fiókok mélyén várták, hogy egyszer majd nyilvánosságot kapnak. Helyükbe azokat emelték, akik alacsony színvonalon dicsőítették a „nagy hódítót”, tőlünk idegen, sematikus művek kaptak napvilágot. Sok nagyszerű színművész, képzőművész, író kényszerült arra, hogy máshol keresse megélhetését. Az elfeledett, elhallgattatott alkotók számára meghatározó volt ez a korszak, mert másként mertek gondolkodni.

— El akarod vágni a torkom? Ezt nem teheted! Végzel mindenkivel, aki csak azt akarja, hogy élhessen, alkosson a köz számára, ebben a szürke világban? El kell hallgattatni mindazokat, akik nem úgy beszélnek, ahogyan ti?

— Igen, mert mi határozzuk meg, kit emelünk fel, kit dobunk el, ki tűnjön el a homályban és ki kerüljön a fény közelébe. Az az érték, amit mi mondunk! Más nem juthat szóhoz, érdemtelen rá, mert most mi uralkodunk lelkeken, életeken.

Ilyen párbeszédeket lehetett akkor hallani, és aki ellene szót emelni mert, végleg eltávolították. A türelem különös dolgokat szült abban a régi világban. Lenézték azt, aki kitartott, meglepődtek, amikor tapasztalták, hogy nem pusztult bele a megpróbáltatásokba, még mindig él és alkot, csupán nem a nyilvánosság számára, csak az íróasztal fiókjának ír, elrejti azt a kutató rendőrszemek elől, végzi a mindennapi munkáját, de nem beszél arról, mi van a lelkében. Egész életüket végigkísérte ez a megkülönböztetés.

„Megfojt a kába város, gyilkos, gyáva lázban megmutatta vágyát a békére az ember mégis.”

Ezeket írásba foglalták, de csak akkor kerülhettek nyilvánosságra ezek a szavak, amikor évtizedek múlva kissé szabadabb lett a világ. A pódiumon színészeink előadhatták, a kisemberek átélhették az ebben rejlő gondolatok mélységeit. Rendező, színész, író olyan egységben működhetett végre, ami megmutatta a teljességet. Új dramaturgiák születtek, új nyelv, színészeink kikerültek a homályból. Darvas Iván, Latinovits Zoltán, Sinkovits Imre, Básti Lajos, Őze Lajos és mások jó szerepeket kaptak. A színházi előadásokat olyan élménnyé varázsolták az új — vagy a régen megírt, de eddig nem hallott — drámák, filmek, amelyekre a felnövekvő nemzedék rácsodálkozott. Végre nyíltan is lehet beszélni? Illyés Gyula, Weöres Sándor, Németh László, Nagy László és társainak kötetei végre megjelenhettek. Történelmi múltunk eddig elfeledett nagyságairól, eseményeiről, társadalmi gondokról, szociális helyzetről, elmaradott vidékekről hiteles dokumentum- és játékfilmeket vetítettek a mozikban és a televízióban.

Sok évtized után lehetővé vált az a régi álom, hogy fiataljaink megismerjék kis hazánk kiemelkedő személyiségeit, büszkék lehessenek arra, hogy magyarnak születtek. Egyre erősebben érezhetjük, milyen nagy a jelentősége annak, hogy ennyi kincs őrződött meg hazánkban és határainkon túl. Nem igazi határok ezek, hiszen az első világháború után a nagyhatalmak Trianonban döntöttek erről, a jelenleg körülöttünk lévő országokban egy évezred óta élnek honfitársaink. Őseink kultúrája közös, ők megmaradtak ott, elnyomatásban, üldöztetésben, kirekesztésben kellett megőrizniük hagyományaikat. Magyar tájakon születtek azok a gyönyörű népdalok, népzenék, néptáncok, amelyekkel ünneppé tették hétköznapjaikat. Az ideológusok nem nézték jó szemmel ezeket az eseményeket, de eltűrték. Azt mondták a néprajzkutatóknak, Bartók és Kodály már mindenhol járt, kutatott, már nincs mit gyűjteni, pedig még sok feltáratlan kincs rejlett náluk is.

A hatvanas, hetvenes években indult el egy fiatalokból álló csoport, akik sorra járták Felvidék, Kárpátalja, Erdély, Partium, Csángóföld, Délvidék egy tömbben, vagy szórványban lévő falvait. Sebő Ferenc, Halmos Béla, Diószegi László, Zsuráfszky Zoltán, Sebestyén Márta, Novák „Tata” és társai barátoknál, családoknál szálltak meg, több napot töltöttek egy-egy településen. Felkeresték az autentikus zenészeket, megszólaltatták az idős asszonyokat, akik nagyszüleiktől tanulták a dalokat. Pajtákban, kultúrotthonokban, iskolák termeiben, templomkertekben találkoztak az ősi paraszti kultúrát megőrző öregemberekkel. Velük együtt gyakorolták, tőlük lesték el a dallamváltozatokat, népzenei motívumokat, fogásokat, táncaik lépéseit, figuráit, mozgásművészetét.

Az utolsó órában rögzítették ezeket. Felszabadult légkör vette körül őket, a mesterek örömmel adták át tudásukat. Az idős népénekesek régi siratókat, keserveseket, zsoltárokat, népi imádságokat, szerelmes vagy tréfás dalokat énekeltek, a gyűjtők lejegyezték ezeket és hazahozták az eredeti felvételeket. Ennek segítségével itthon folytatták az elemzéseket, a tudományos kutatómunkát. Átvették az eddig szájhagyomány útján terjedő szövegeket. Igricek szövegeire, klasszikusaink és elfeledett költőink verseire írtak saját zenét, régi hangszerekkel kísérték, különlegesen új értéket alkottak. Hazánkban is megteremtették az alkalmakat a közös gyakorlásra. Az örömzenélés tette ezeket még színesebbé. A táncházakban barátokra találtak, igazi közösségekké váltak az évek során. Táborokat szerveztek, a spontán módon melléjük álló fiatalok irányításukkal gyakorolták a táncokat, velük énekelték a dalokat. Ezek a résztvevőknek hatalmas élményt jelentettek. Az elmúlt öt évtized alatt generációk nőttek fel a táncegyüttesekben, kórusokban, zenekarokban, akik diplomát szerezve, tovább tanítják a gyermekeket, biztosítják ezek utánpótlását. Ma már híres zenekarok, táncosok, énekesek járják hazánk legeldugottabb vidékeit is, falunapokon, nemzeti ünnepeken hallgathatjuk, láthatjuk műsorukat. Külföldön is híresek lettek, a világ minden tájára hívják őket.

Óriási az az érték, ami a magyar nép lelkében született. Nemzeti kincseikkel az egész világ gyarapszik. Autentikus népzenénkben, néptáncainkban, népdalainkban gyönyörködhetnek már az óceán túlsó partján is. Ott is őrizik hagyományainkat, gazdag közösségi életük részeként ismerkednek meg klasszikus és kortárs íróinkkal, művészeinknek kiállításokat rendeznek, koncertjeiket, hagyományokat ápoló együttesek műsorait hallgathatják. A jeles napokon csodás népviseletekben pompázva — őseiktől örökölt, vagy a tőlük tanultak alapján új öltözéket készítve, ebben — táncolnak, énekelnek, zenélnek.

A televízió csatornáin a nyugatról átvett mintára készült könnyűzenei fesztiválok szerepelnek, ahol többségben láthatjuk a gyenge képességű énekeseket. A hónapokon át tartó elődöntőkön, döntőkön inkább a látványelemek, a díszes öltözékek a fontosak. Nem a dallamok, táncok magas színvonala, hanem a hatásvadászat, a modernkedés a jellemző. A fellépők nem tehetségük miatt tűnnek ki, hanem nem ritkán primitív szöveggel, dallamtalan, hangos zenével kísért produkciókkal próbálják megmutatni magukat. A zsűri és a közönség által dicsért, sztároknak kikiáltott és a médiában gyakran foglalkoztatott fiatalok sokszor érdemtelenül nyerik el a fődíjat. Ha a dicsfény a nem igazán igazi értékekre hullt, a hirtelen jött híresség személyiségük torzulását okozhatja. Amilyen gyorsan feltűnnek, ugyanúgy válnak ismeretlenné. Csillaguk letűnik, a magasból a mélybe süllyednek, ha kellő adottság és kitartó munka nélkül próbálnak fennmaradni.

A világ kitárult, a Duna Televízió húsz éve alatt számos nemzetközi díjban részesült. A magyarországiakon kívül a világ minden részében hozzáférhetnek műsoraikhoz, amelyek a magyarság megmaradásában, a nyelv gyakorlásában segítenek, a hagyományok ápolásával a honvágy miatti szomorúságukat, kirekesztettségüket el tudják feledtetni. Mi most megmutathatjuk más nemzeteknek, hogy — bár területünk, lakosságunk nem túl nagy — nagyszerű tudósaink, művészeink, íróink, népművészeink világhírűek.

Az UNESCO védnöksége alatt végre negyven év után megszülethetett a Felszállott a páva című fesztivál. Az itt fellépő fiatal tehetségek évtizedek óta gyakorolják, fejlesztik ének- és tánctudásukat, együttesek vagy népzenekarok tagjai. Autentikus adatközlőktől sajátították el a formakincset, de nem másolták azt — sokat gyakorolva a dallamokat, ritmusokat, mozgásformákat —, átszűrték személyiségükön, ezzel újat, egyedit hoztak létre. Saját testüknek, hangjuknak, zenei képességeiknek rendelik alá mindezt, alázatosak és szorgalmasak, így lehetnek különlegesen színesek produkcióik. A fesztiválon szereplő fiatalok műveltségüket főiskolákon, egyetemeken sajátították el, többen tanítják is ezt a gyermekeknek, akik közül újabb tehetségeket találhatnak és fejleszthetnek. Nehéz lesz közülük kiválasztani majd a nyerteseket.

Büszkélkedhetünk ezzel a tehetségkutató versennyel, mert népünk kincsei méltók arra, hogy mások is megismerjék. A világ elé tárhatjuk hazánk értékeit, a rólunk eddig kialakított képet megváltoztathatjuk. Eredeti népzenénkben, néptáncunkban, népdalainkban gyönyörködhetnek. Ez megmaradásunkban is segít, előbbre léphetünk a rangsorban. Megérdemeljük az egész világ megbecsülését.
Reactions