Csendes imádság szól a patak partján, a füzek bólogatnak felettünk. Kékszárnyú szitakötők kergetőznek, rigók füttyögnek, mátyásmadár rikoltoz, a közeli kis tó felől békák brekegése hallatszik. Gyíkok sütkéreznek a sziklán, az alkonyat melegében. Imádkoznak a sáskák, térdelnek, mint kispapok az oltár előtt. Csobogó hang vegyül a zsolozsma énekével, a levelek pörgő táncba kezdenek. A zöld különböző árnyalataiban díszelegnek a fák, de sárgulnak már a lombok, pirosra, aranybarnára festi a lenyugvó nap fénye őket. Barátaink kezében megcsendül a pohár, megrendül a lélek. Emlékezünk elődeinkre, régi túrákra, fiatalságunk bohóságaira.
Észrevétlenül leszáll az este. A meghitt sötétségben melegség önti el szívünket, ég a tűz, ropog a száraz fa. Már csak a forró hamu pompázik kékben, pirosban, nyársra tűzzük szalonnánkat, forgatjuk a parázs fölött. Felnézünk az égre, csillagok milliárdja fénylik. Elcsendesedünk. Megszólal egy hang az éjszakában. Jani ajkáról szól az ezeréves nóta, ősei dalát dúdolja egyszerűen, mégis oly csodásan, mint valamikor elődei a pusztákon. Köré ülünk, lelkünket melegíti mélységből fölzengő hangjával. Vele énekeljük az ismert dalokat. Kétezer dalt gyűjtött össze, ebből mi csak párat tudunk, de próbáljuk követni a szöveget. Néha eltaláljuk a megfelelő hangot is, de sokszor mellé nyúlunk, ilyenkor nagy a disszonancia. Jani hangja tisztán szól, őt szeretnénk csak hallgatni, de a társaságban van néhány fiú, aki kiereszti hangját, nem törődik azzal, hogy hamis-e, vagy sem. Nagy bennük a bizonyítás vágya, a vájt fülűek számára ez némi fájdalmat okoz. Ha jó szívvel énekel valaki, és itt most így van, megbocsátjuk nekik. Ha nemcsak a hang hamis, hanem a szándék is, az már bűn.
Amikor a nép ősi művészetét próbálják meghamisítani, a hagyományos, egyszerű, mégis gyönyörű tárgyakat giccsé formálni, hogy nagyobb haszonnal tudják értékesíteni, ha olyan tárgyakat, textileket, szobrokat, festményeket alkotnak, amelyeknek már semmi köze a régi mintákhoz, az egész további életünkre káros hatással lesz. Aprópénzre váltják az ezeréves értékeket, az ilyen-olyan nevű fesztiválokon, vásárokon egyre többször ezzel találkozhatunk. Kevés az érték, nyomul a műanyag, a formátlan, ízléstelen tárgy. Unokáink milyen világban nőnek fel, ha az értékek helyett ezeket az ízlésromboló szörnyűségeket látják, a régi tiszta művészet helyett csak ezeket a borzalmakat nézhetik? Ha nem ismerik meg a harmóniát tükröző alkotásokat, csak a modernkedő, érthetetlen, értéktelen műveket tárják eléjük?
Örülhetünk viszont azoknak, akik a régmúlt idők értékeihez nyúlnak vissza. Filmekben, versekben, novellákban nem a világ szennye, az öldöklés, a viszályok, háborúk, erőszak és szexmánia jelenik meg, hanem az őszinte barátság, szeretet, emberség kap nagy szerepet. A népművészet mesterei, népdalénekesek, hagyományokat ápoló énekkarok, tánccsoportok sokat tesznek azért, hogy fennmaradjanak ezek a régi értékek, ráadásul a közösségek tagjai nemcsak a fellépéseken érzik jól magukat, hanem már a próbák alatt is. Együttléteik fontosak számukra, egymás mellett, de egymásért dolgoznak, hogy minél jobb legyen az előadás. Ismerőseim körében szerencsére egyre több szülő van, aki ilyen csoportokba viszi gyermekeit, akik úgy nőhetnek fel, hogy a nagymamával, édesanyával vagy testvérével együtt énekli a régi dalokat, mondókákat, később komolyabb verseket mond, regényeket olvas, megismeri a régi korok művészetét, gyönyörködik a múzeumok kincseiben, a könyvtárak polcain nagy élvezettel válogat klasszikusaink kötetei között. Sok tanár ösztönzi ma is tanítványait, irodalmi kört vagy énekkart, tánccsoportot vezet, óráin élményszerűen tálalja eléjük a művészek, írók alkotásait, megszeretteti velük az élet szépségeit.
Janit hallgatni, vele énekelni gyönyörűség. Dalaiban gyönyörködhettünk már többször, Csengeren, az Őrségben, a Királyhágón, Csíksomlyón, a Dunakanyarban, Zamárdiban és Mezőkövesden. Öröm volt tanulni tőle új dalokat, a mélységből magasságig felzengő énekeket. Kívánom, hogy még sokáig hallgathassuk, töltsünk vele együtt ilyen szép estéket, mint amilyen a mai volt.
Észrevétlenül leszáll az este. A meghitt sötétségben melegség önti el szívünket, ég a tűz, ropog a száraz fa. Már csak a forró hamu pompázik kékben, pirosban, nyársra tűzzük szalonnánkat, forgatjuk a parázs fölött. Felnézünk az égre, csillagok milliárdja fénylik. Elcsendesedünk. Megszólal egy hang az éjszakában. Jani ajkáról szól az ezeréves nóta, ősei dalát dúdolja egyszerűen, mégis oly csodásan, mint valamikor elődei a pusztákon. Köré ülünk, lelkünket melegíti mélységből fölzengő hangjával. Vele énekeljük az ismert dalokat. Kétezer dalt gyűjtött össze, ebből mi csak párat tudunk, de próbáljuk követni a szöveget. Néha eltaláljuk a megfelelő hangot is, de sokszor mellé nyúlunk, ilyenkor nagy a disszonancia. Jani hangja tisztán szól, őt szeretnénk csak hallgatni, de a társaságban van néhány fiú, aki kiereszti hangját, nem törődik azzal, hogy hamis-e, vagy sem. Nagy bennük a bizonyítás vágya, a vájt fülűek számára ez némi fájdalmat okoz. Ha jó szívvel énekel valaki, és itt most így van, megbocsátjuk nekik. Ha nemcsak a hang hamis, hanem a szándék is, az már bűn.
Amikor a nép ősi művészetét próbálják meghamisítani, a hagyományos, egyszerű, mégis gyönyörű tárgyakat giccsé formálni, hogy nagyobb haszonnal tudják értékesíteni, ha olyan tárgyakat, textileket, szobrokat, festményeket alkotnak, amelyeknek már semmi köze a régi mintákhoz, az egész további életünkre káros hatással lesz. Aprópénzre váltják az ezeréves értékeket, az ilyen-olyan nevű fesztiválokon, vásárokon egyre többször ezzel találkozhatunk. Kevés az érték, nyomul a műanyag, a formátlan, ízléstelen tárgy. Unokáink milyen világban nőnek fel, ha az értékek helyett ezeket az ízlésromboló szörnyűségeket látják, a régi tiszta művészet helyett csak ezeket a borzalmakat nézhetik? Ha nem ismerik meg a harmóniát tükröző alkotásokat, csak a modernkedő, érthetetlen, értéktelen műveket tárják eléjük?
Örülhetünk viszont azoknak, akik a régmúlt idők értékeihez nyúlnak vissza. Filmekben, versekben, novellákban nem a világ szennye, az öldöklés, a viszályok, háborúk, erőszak és szexmánia jelenik meg, hanem az őszinte barátság, szeretet, emberség kap nagy szerepet. A népművészet mesterei, népdalénekesek, hagyományokat ápoló énekkarok, tánccsoportok sokat tesznek azért, hogy fennmaradjanak ezek a régi értékek, ráadásul a közösségek tagjai nemcsak a fellépéseken érzik jól magukat, hanem már a próbák alatt is. Együttléteik fontosak számukra, egymás mellett, de egymásért dolgoznak, hogy minél jobb legyen az előadás. Ismerőseim körében szerencsére egyre több szülő van, aki ilyen csoportokba viszi gyermekeit, akik úgy nőhetnek fel, hogy a nagymamával, édesanyával vagy testvérével együtt énekli a régi dalokat, mondókákat, később komolyabb verseket mond, regényeket olvas, megismeri a régi korok művészetét, gyönyörködik a múzeumok kincseiben, a könyvtárak polcain nagy élvezettel válogat klasszikusaink kötetei között. Sok tanár ösztönzi ma is tanítványait, irodalmi kört vagy énekkart, tánccsoportot vezet, óráin élményszerűen tálalja eléjük a művészek, írók alkotásait, megszeretteti velük az élet szépségeit.
Janit hallgatni, vele énekelni gyönyörűség. Dalaiban gyönyörködhettünk már többször, Csengeren, az Őrségben, a Királyhágón, Csíksomlyón, a Dunakanyarban, Zamárdiban és Mezőkövesden. Öröm volt tanulni tőle új dalokat, a mélységből magasságig felzengő énekeket. Kívánom, hogy még sokáig hallgathassuk, töltsünk vele együtt ilyen szép estéket, mint amilyen a mai volt.
