Add tovább


Hornyánszkyné Kühne Katalin: Kéken pillantanak rám a havasok

A Szamos menti Kolozsvár harminc év után ugyanúgy fogadott, mint amikor először látogattam ide. Ódon házai közt, vénséges macskakövein lépkedve, várának magasából lenézve, gyönyörű ősi templomainak hűvösében, parkjaiban üldögélve vagy nagyjaink szobrai előtt meg-megállva, felidéződtek múltunk emlékei.

Ott ismerkedtünk meg párommal, ezért ez a város nekünk nem csak az ismert „kincses város”-t jelenti, hanem ennél sokkal többet, közös életünk első pillanataira emlékeztet bennünket. Most, amikor megálltunk a Continental Hotel épülete előtt, mindketten elérzékenyültünk. Mátyás királyunk kőkeresztes ablakú szülőházát, híres egyetemét, líceumát, botanikus kertjének fáit, virágait már együtt nézegettük, a buszon is egymás mellett ülve ismerkedtünk, beszélgettünk addigi életünkről.

Kézen fogva barangoltunk a világ legszebb temetőjében, Házsongárdban híres íróink, művészeink, tudósaink sírjánál tisztelegtünk. Bánffy, Kemény, Teleki, Jósika, Apáczai, Dávid F., Heltai, Kós, Dsida, Apor P., Áprily, Mikes kriptájánál kitapogattuk a századoktól szétmart, szinte olvashatatlan neveket (elenyésző volt azok száma, amelyeket felújítottak). Egy-egy szál mezei virágot helyeztünk el, az elszáradt koszorúk mellett nemzetiszín szalagokat lebbentett a szél, gyertyacsonkok mutatták, hogy nem csak az Erdélyben élő utódok, városlakók, de hazánkból és a nyugati magyarok közül is sokan látogatnak el ide, emlékük még bennük él.

Sétáltunk a város utcáin, közben fel-felnéztem a még mindig lenyűgözően szép palotákra, melyek így, hámló vakolattal, törött stukkókkal is dicsőséges múltunkról tanúskodnak. Benéztem a míves kovácsoltvas kapuk mögé, az udvarokra is. Elképzeltem, milyen lehetett az élet ezekben a főúri lakásokban. Lelki szemeimmel látni véltem, amint a bárókisasszony boltíves szobáiban kerek kis varróasztalka mellett szorgoskodik. Kelengyéjét készíti, a színes kendőket horgolja vagy párnáit, ingvállait, terítőit hímezi, amelyeken megőrzi ősei hagyományait, a híres kalotaszegi motívumkincset. A társalkodónő felolvassa a reggeli újságok híreit. A másik szobában öles falak közé illesztett, kettős ablak mellett csipkés főkötő takarja egy idősödő dáma hófehér haját, pár tincs kivillan alóla. Kürtőskalácsot csipeget, forró csokoládét kortyol, vagy herbateát, amit a hóstáti kis cselédlány tálal elé.

Fiaik képezték magukat, a főnemesek cselédeikkel, munkásaikkal úgy bántak, mintha a családhoz tartoznának. Ma már ilyen nem létezik, sokszor lenézik azokat, akik önhibájukon kívül kénytelenek mások szolgáivá válni. A sok hajléktalan, nincstelen emberről nem is beszélve. Szamosközy István, Erdély történetírója monográfiájában megjelennek a török, tatár, román, vallon, német dúlások. Móricz Zsigmond az elmúlt évszázadok Erdélyéről írta meg gyönyörű regényét Tüdérország címmel. Az erdélyi fejedelmek többsége (néhány ugyan volt köztük, aki elherdálta elődeiktől kapott örökségét) népük sorsának fellendítésén munkálkodott, a haladás érdekében külországokban tanult, a tudományos élet eredményeit, gazdasági gyakorlatukat megismerve, hazatért, hogy ezeket az ismereteket elterjesztve, mind szellemileg, mind gazdaságilag jobbá tegyék hazánk helyzetét. A béke szigete volt Erdély abban az időben, az egymás mellett élő nemzetiségek segítették, együtt nevelték fiaikat. Kegyetlenkedések, széthúzások, izgatások akkor még nem történtek. Az utóbbi hetven év diktatúrája, a lakosságcsere, kitelepítések, börtönbe vetések, gyilkosságok teljesen megváltoztatták az Erdélyben élő népek életét. A magyarság létszáma fogyóban, sok fiatal külföldön dolgozik, ott marad, a falvak elnéptelenednek, a városokban alig néhány százalékban vallják magyarnak magukat, ritkán hallani magyar szót az utcán.

Kollégiumi szállásunkon az igazgató úrral válthattunk néhány szót, örömmel számolt be arról, hogy ebben az évben egyre többen jönnek székelyföldről, csángóföldről (sőt Európa nyugati országaiból is hazatérnek) egyetemükre a diákok, azzal a céllal, hogy őseik nyelvén tanulhassanak szülőföldjükön. Így talán egyszer eljön az az idő is, amikor nem Európa vagy Amerika híres egyetemeire távoznak a fiatalok, nem ott alapítanak családot, távol szüleiktől, hanem itt maradnak, továbbadva tudásukat, tapasztalataikat.

„Ne hagyjátok a templomot,/a templomot, s az iskolát” - írta Remenyik Sándor. Ha a magyar szót, édes anyanyelvüket, az ősi hitet (legyen az római katolikus, görög katolikus, református, evangélikus, vagy unitárius) tovább éltetik, a magyar lakosság száma is gyarapodni fog és nem csak a „kő marad”! Az omladozó házak, elnéptelenedett magyar falvak, üres, romos templomok benépesülnek, az unokák nem angolul, németül, franciául, olaszul, spanyolul, vagy románul beszélnek, hanem tovább örökítik elődeik évszázados kultúráját. Ha nem is hatalmas, hivalkodó palotákban, de csinos, szép házakban nőnek fel, érett, felnőtt fejjel büszkék lehetnek majd arra, hogy magyarnak születtek.

Édesapám ősei között (mint a legtöbb magyaré) poroszok, morvák, erdélyi nemesek is találhatók, édesanyáméi pedig kunok és elszegényedett magyar grófok voltak. A magyarság sokféle nemzetiséggel élt együtt az őshazában, majd később, a honfoglalás után is. Talán ezért olyan kreatív, erős nép a magyar, mert sok nemzet fiaival keveredett, túlélte a megpróbáltatásokat, a monarchiát, háborúkat, diktatúrákat. Szerették és megbecsülték a munkát, nem féltek a kihívásoktól, hiszen keményen kellett dolgozni, erős hittel, reményt keltve felnevelni utódjaikat, az elnyomatás idején is embernek maradni.

Nagymamám Nagykárolyban született, de korán Miskolcra került nagyszüleihez. Amikor először eljutottam szülőházához - ami a nővére, Kaffka Margit nevét viselő utcán található -, az udvarban, hátul megláthattam végre a kis faházat, ahol gyermekként élt, különös érzés öntött el. Mintha azt álmodnám, hogy kizökkent az idő, én a 19. századba kerülve, hallom kacagását, a teraszon labdázik testvérével ugyanezeken a köveken. Néha az ablakot is eltalálják, ilyenkor elpityerednek, félve édesapjuk dorgáló szavától. Sajnos ők már régen az égi mezőkön járkáltak, amikor én születtem, csak édesapám és testvérei elbeszéléseiből, Margit könyveiből ismerem őket. Belestem az üres szobába, ahol mindent ellepett a vastag por, mindent beszőtt a pókháló. Bútorok már nem voltak, lakójuk is régen elköltözött. Lelki szemeimmel mégis láttam, ahogy az ovális asztalnál ülnek, vacsoráznak, majd később, az ágy mellett ül édesanyjuk és esti mesét mond gyermekeinek. Most én őrzöm fekete lakkos, intarziás kis kerek asztalkáját, néhány könyvét, amit fiának ajánlott, benne kézírását olvashatom. Furcsa ez, de mégis olyan, mintha ismertem volna. Talán azért, mert szeretteim úgy beszéltek róla, olyan szeretettel emlékeztek rá, részletesen mesélték élményeiket, hogy úgy tűnt, én is velük nőttem fel.

Ugyanilyen meghatározhatatlan, szívfájdító és egyúttal szívmelengető érzés volt az is, amikor anyai nagyszüleim házát - ahol én is születtem - kellett eladnunk, és csomagoltuk az emlékekkel teli szekrényekben lévő kedves tárgyakat. Mindent, amit kézbe vettünk, vagy leporoltunk, mielőtt dobozokba tettük, valamilyen emléket idézett fel, sírtunk, vagy kacagtunk, sokszor mindkettőt egyszerre. Nagyszüleim mellé nagynénémék Budapestről költöztek, hogy gondozzák, segítsék őket idős korukban. Amikor ők is eltávoztak, ki kellett üríteni a házat. Minden nyarat ott töltöttem, gyermekkorom legszebb emlékeit őrzik ezek a tárgyak, amikből amit tudtunk, elhoztunk magunkkal.

Itt lehetünk most Kolozsvárott, az emlékeim idézik a régmúlt nagy uralkodóit. Mátyás szobra ékeskedik, uralkodik a hatalmas téren. Végre újjászületett a szobor, nem áll évekig paravánok mögött, nem feldúlt a tér, a történelemhamisítás emléke sem kísért a feliraton. A Szent Mihály templom padjában is hasonló gondolatok és érzések emlékeztettek az ősökre. Azokon a köveken jártak híres elődeink, ismert és ismeretlen, egyszerű emberek térdeltek az oltár előtt, gyertyafény pislákolt, halk orgonaszó szólt, imádkoztak, úgy, mint én most párommal. Velem voltak szeretteim, s úgy, ahogy a Fennvalóval szoktam, beszéltem arról nekik is, mi történt azóta, hogy ők a csillagok közé emelkedtek. Felidéződtek ifjúságunk évei, a fiunk felnőtt, unokáim születtek, megöregedtünk, de őseinket sohasem tudjuk elfelejteni. Nem kell és nem is lehet, hiszen sejtjeinkben megmaradtak.

Mozdulataik, szavaik, illatuk néha olyan erősen él bennem, mintha egy perccel ezelőtt történt volna. Édesapám ránk hagyott írásait közzé tettem három kötetben. Amikor megszerkesztettem ezeket, a gép mellett ülve úgy éreztem, hallom a hangját, érzem fejemen simogató érintését. Édesanyám, vagy nagymamám receptjeiből készített sütemények illata, az ágynemű frissessége, ropogása, az általuk horgolt terítő, csészéjük, amiből teájukat itták, kedvenc virágaik, imakönyvük, fiam járása, mosolya őket idézi, most is előttem vannak, rájuk emlékezem. Néha a tükörben is felfedezek egy szemvillanást, vagy egy ismerős mozdulatot. Most, hogy öregszem, a ráncaim, nehezebb időszakaimban a mozgásom is hasonlít rájuk.

Itt, a Kincses Kolozsvár utcáit járva a fiatalságunkra, szerelmünk kezdetére gondolok. Lopva páromra tekintek, látom, ő is elmereng. A Gyalui-havasok kéken pillantanak a városra, és benne erre az idősödő párra, akik mi vagyunk. Sokszor voltunk azóta itt családunkkal, barátokkal Erdély szépséges tájain. Kedves vendégfogadó barátainkkal vagy ismeretlen, nyíltszívű emberekkel találkozva mindig meghat az összetartozás, a magunkra ismerés jó érzése, a hazánkkal rokon tájak, de a csodálatos és hatalmas csúcsok látványa lenyűgöz, visszavágyunk oda. A havasok tisztásain, patakok vagy tavak mellett, templomokban, múzeumokban, kedves ismerős családoknál megszállva, gyakran beszélgetünk arról, ami összeköt bennünket velük, amit soha nem lehet elszakítani, olyan erősek a szálak köztünk. A múltunk közös, és reméljük, a jövőnk is az lesz. Aggódva, félve, mégis reménykedem egy jobb világban, ahol egyek lehetünk, ahol nincs ellenségeskedés, újra eljön az aranykor, a békés élet.
Megosztás a Google Pluson