Zsuponyó Gábor: Lábnyomok az érintetlenen

1.

Auramagzatburkot repeszt a tér, kipereg belőlünk az idő, beretvaélességű mutatóik gyalulnák a bőrt az apró álmokért – ami érkezésbe fogant – s nem a fájdalomért.

Habzószájjal vicsorít az éjszaka – epilepsziás rohamokkal törve az élőkre – élő hússzeleteket hasít gammasugárzásokkal csillagfogsora.

Lassú bogozásba kezd:

 ideg és érhálókon szavakat szüretel

s ropogtatja majd a csontokat, mint a szűz havat a sarki expedíció.

Emlékeket présel a velőből – érzéseket szállítanak a véredények – rögként akad meg a szívben a kérdés:

Érezzük e majd az utolsó lépteket?

Ahogy szív magába a kvazárhasadék – ledobjuk szolgauniformisunk – és talpastól az életet – s, a pillanat tört része alatt:

Mártogatja ki…

belőlünk…

 a fényéveket.



2.



Álmokkal tápoldatozott emberpalántákat nevel a bolygó. Felruházzuk magunk enteogén szolgauniformissal, testünkről legyalulja a fáradt idő a perforált auramagzatburkot, hogy az örökkéből szívjuk tüdőre a fénynyalábokat.

Felhőtenger partján ollózzuk az életet, s gyűjtsünk lélektarisznyánkba Ozorákokat, hogy a pszichedelikus hangjegyeken lenyirbálják a tömeghipnózis rongyát társadalmunknak.

Hogy felüdülten elheverészhessünk, s rideg üvegszemeinkkel nézzük, ahogy a földdíványkárpit fűcsomórojtjai szétkaparják a ragadozó macskákat a szelíd összkomfortos bolygószobában. S az elhasalt fatörzsek parkettahézagjaiba szemfényeket rejtsen.

Éjfekete vászonnal fedje be az asztráltesteket rálapuló zsályalevelekkel.

Majd nyissa megkorhadt ajtaját nyikorgással, s a világnak titkait – mit a lét bennünk kincsként rejteget – s szemrebbenés nélkül fedje és

köhögje fel,

nem létezik már…

 a késő…   
Megosztás a Google Pluson