Hótakaró fedi régen a fákat a hallgatag erdőn,
Szarvasok és vele özike nézik a bokrokat esdőn
Körbe tekintve a rügyfakadás idején üde tájon,
Ott, hol a tarka mezőn legelésztek a fűben a nyáron,
S hol keserédesen őszi levél szabadult el az ágtól,
Most a terítve hagyott legelő csak egy illatos álom.
Lábuk előtt van a bükkfa, a cserfa, de száraz a kérgük
Vészesen izzik a lábuk, a hóra lecsöppen a vérük.
Mit se törődve a vérrel a sebbel a kínnal a jéggel
Mennek amíg fel a nádtetejű etetőig elérnek.
Már alig élve ha végre a jászol elé odaállnak,
Megmenekülve örülnek az illatozó kuszaságnak
