Varsás Frigyes: Ébredés I.

Hajnalban, amikor ébred az értelem,
Csendesen megkérdi, ébren vagy, édesem?
Izgatott gyermekként figyeli hangomat,
Bágyadtan szólal meg, vagy inkább simogat?

Amikor arcomra kiül a fájdalom,
Csendesen átkarol és sír a vállamon,
De hogyha mosolygok, szép szeme felragyog,
Nem láttam még soha ily fénylő csillagot.

Simogató kezét érzem az arcomon,
Gyengéd érintését ajkának ajkamon,
Testének melegét, bőrének illatát,
Szerető szívének csendes dobbanását.

Amire én nézek, azt ő is meglátja,
Akit én szeretek, neki is barátja.
Aminek örülök, boldogan fogadja,
Amit én óhajtok, szívesen megadja.

Ilyenkor boldogan áldom a sorsomat,
Amiért elhozta nékem a gyorsvonat,
Áldom, de egyúttal ezerszer vádolom,
Amiért évekig késett a vonatom.

Miatta nem láttam fiatal arcodat,
Nem tudtunk megvívni ifjonti harcokat,
Nem láttam világot teveled kettesben,
Nem fogtad elégszer gyöngéden két kezem.

Közös az örömünk, közös a bánatunk,
Mosolyt és könnyeket közösen vállalunk,
Két test és egy lélek, mi ez az érzelem?
Több annál, megkésett, őszinte szerelem.

Amikor fent lesz a mennyben a trónusom,
Tudom, hogy szomorún zokogsz a síromon.
Ne sírjál drága, hallgasd meg szívemet,
Köszönöm tenéked gyönyörű telemet.